Run, Baby, Run

2012 augusztusában elhatároztam, hogy futni fogok. Mindegy milyen gyorsan, mindegy mennyit, mindegy hol. A futás megváltoztatta, jobbá tette az életemet. Nem titkolt célom másokat is mozgásra ösztönözni. Az írásaim megosztóak, nem csak a futásról szólnak, hanem mindenről, ami én vagyok.

13530243_1122671174442729_1671970807_n.jpg

Friss topikok

  • DSL: @őze bálint: egyelőre abba a tudatba ringattam magam, hogy amik az én főversenyeim, ahhoz nem kell... (2017.04.18. 16:18) 2017 eddigi tanulságai
  • rrroka: nem szokásom magyarkodni, de nekem olyan fura, amikor egy hazai futócsoport, ami nevében is kiemel... (2017.02.15. 06:30) Mi a RunTogether Hungary?
  • Sopánka76: Pilis Trail szuper, barátságosak a szervezők, jó kis családias verseny! (Bár én csak a Félmaratono... (2017.02.02. 09:24) Ultrafutótábor beszámoló
  • Sopánka76: Egészségedre! hú, én is nagyon csúszkáltam ma reggel, szopó!! :o (2017.01.17. 12:29) Zúzmara Félmaraton - nyomokban aszfaltot tartalmazhat
  • nikarágja: Szia Zsófi, csak az objektív részt olvastam még el (holnapra is maradjon valami belőled nekem), an... (2017.01.04. 17:14) 2016/2017 - objektív/szubjektív

2017 eddigi tanulságai

DSL 2017.04.10. 12:43

Lassan 5 éve futok és majdnem ennyi ideje járok versenyekre is, ennyi idő alatt az embernek ki kellene alakulnia valamilyen önképe, már ami a futást illeti.

Ahhoz, hogy én azt mondjam, hogy nekem ez és ez a verseny fekszik, ellenben ez meg az csak szenvedés és állandóan lesérülök, ki kell próbálnom nagyon sok mindent. Persze vannak olyan versenyek, ahova józanésszel nem lehet eljutni 4-5 éven belül a nulláról. Hacsak nincs egy olyan sziklaszilárd tested, ami mindent kibír (nem sportolsz gyerek korod óta például), vagy nem vagy extra tehetséges, de még tehetségesen is bele lehet esni ugyanabba a hibába, a túltolás hibájába.

Természetes, ha az ember időnként feszegeti a határait, túlmegy rajtuk, néha lesérül, mindaddig, amíg levonja a konklúziót, tanul belőle és változtat rajta.

17842416_1636469663031618_741758849_n.jpg

Az elmúlt évben mindig aszfalton sérültem le. Kezdjük a 200 KM feletti Ultrabalatonnal, amit egyéniben még soha életemben nem sikerült sérülés nélkül végigvinnem. Aztán lássuk az utóbbi egy év tanulságait. 2 sérülés, mindkettő aszfalton, tempófutás közben. Az egyik a maraton, ami után ki kellett hagynom a Piros 85-öt és a másik pedig a tegnapi Vivicitta, ami most, másnap fáj, mégpedig a jobb combhajlítómnál. Nem temetem a Mátrabércet, mert annyira nem nagy a baj, de azért természetesen ráparáztam.

Nézzük a terepversenyeket, volt egy Pilis Ultratrail a maga 50 kilométerével, amitől semmi bajom nem lett, valamint jöhet ide a Vulkántúra, ami számomra szintén kemény volt, vagy bármi más hosszabb terepfutás evör. Egyedül a VTM-en fájdult meg az IT szalagom 3 éve, amit azóta a kompressziós szárral orvosolni tudok.

17155741_10154482910547689_7914251183653523759_n.jpg

Ezek csak a kézzel fogható tények, de nézzük a lelki oldalát. Mit élvezek? Hol vagyok eredményes? Hol érzem a fejlődést? Mi az amiben a verseny kellős közepén jól érzem magam és mi az amiben csak azt várom, hogy beessek a célba?

Minden versenyen kell szenvedni, odatenni magad, izzadni, tolni magad előre, de nem mindegy, hogy szívesen csinálod, vagy pedig azt várod, hogy vége legyen.

Mindenkit más motivál, de végső soron mindenki ugyanazt szeretné: a boldogságot.

Van, akinek az jelenti a boldogságot, ha lefutja az adott távot, mindegy milyen idővel. Van, aki teljesítményorientált és bármilyen szenvedés és hónapokon át edzés után, a célkapu átlépése után olyan boldogságot érez, ami ezt sok-sok szenvedést a mérlegen pozitív irányba billenti el.

Én egyre inkább mérlegelek, mert érzem, hogy nincs elég időm, nincs elég erőm mindenre. Döntenem kell, hogy egy adott évben milyen versenyeken indulok, aminek a száma nem haladja meg a 10-et és az ultrák száma is maximum 5. Így abba a pár versenybe mindenemet bele tudom adni és mellette tudok élni is.

31 es koromra már nem akarok szélsőségekbe esni, hanem meg akarom találni a harmóniát, amit hosszú távon, éveken és évtizedeken át kivitelezhetek. És ami fontos: én akarom meghozni a saját döntéseimet. 

Abban a korban vagyok jelenleg, amikor már nem 1:30-as félmaraton, vagy egy dobogós helyezés az életcélom. Mert a belső hangom (és anyám, akit nem lehet lelőni ha arról van szó, hogy megmondja mi a helyes és mit kéne tennem, persze kérdezés nélkül) az mondja, a futás nem az élet. De az életem egy olyan fontos része amiről sosem mondanék le.

17457890_1394917773881020_5324463044757201726_n.jpg

Próbálom holisztikusan látni a világot, meglátni az összefüggéseket és észrevenni azt, amin változtatni tudok, és elfogadni, amin nem. Rájönni, hogy nem egy helyes út van, és nem egy igazság. Ahogy mi, emberek különbözőek vagyunk. Van, aki hatékonyabb edzővel, van, akit feszélyez, van, aki élvezi a tömeget, van olyan, aki mindent megad azért, hogy egyedül fusson, és akkor még nem beszéltem a minimál - maximál ellentétről.

A tanulság az, hogy találd meg a saját célod és motivációd, de fogadd el a másikét! Ráadásul, mint minden, ez a motiváció és állandó változásban lehet élethelyzettől függően. Ha a munkám nem követelne ekkora precizitást, lehet, hogy az edzéseken több jutna a matekra, ha egyedül lennék, akkor lehet, hogy több figyelmet szeretnék kapni a futásaimon keresztül az emberektől, belemennék extrémebb helyzetekbe, versenyekre.

De az én blogom már réges-rég nem csak a futásról szól, hanem nézőpontokról és ezeknek a változásáról. Egy örökké tartó a tanulásról és tapasztalásról minden örömével és pofonjával együtt.

Amikor életemben először lefutottam a félmaratont 1.59 alatt, olyan boldog voltam, mint még soha. Megfogadtam, hogy soha nem felejtem el honnan jövök, hogy mennyire lehet örülni egy 2 órás maratonnak. Most futottam egy 1:32-t és az volt a reakcióm, hogy OK végre vége. Megéri ez? Nekem nem. Nekem kell a futás öröme, a beérkezés öröme, egy ünnepnek akarom felfogni a versenyeket, és ha ez engem nem elégít ki, akkor rosszul választottam versenyt.

Persze, mélyen, nagyon mélyen ott lapul az, amiről nem beszélek, hogy nekem már nem itt kéne lennem, hogy én 30 éves koromban gyereket szerettem volna szülni és minden egyes nappal csak távolabb leszek ettől a tervtől és az idő csak megy és nekem nincs már kedvem gyorsítókat végezni azért, hogy aztán szülés után minden újból a nulláról kelljen felépíteni csak alvás nélkül, holott ugyanolyan komolyan tervezem a futókarrieremet továbbvinni. ez nem lehet kérdés. Ezek olyan ösztönérzések, amiket csak a nők érezhetnek, nem akarom elnyomni azokat az érzéseimet, amik folyamatosan jelen vannak az akaratomon kívül, inkább szembenézek velük és tudomásul veszem, hogy ez van. Érzem, hogy amikor nagyritkán elmegyek bulizni az már inkább egyfajta pótcselekvés, egyfajta "most még megtehetem" dolog, de már nem akarom megtenni, de még megtehetem és valahogy, valamit tennem kell, el kell engednem magam és ha már így alakult, akkor így. Hogy valójában nem ezt akarom, de kell valami amikor egyedül vagyok.  Azért azt tudnotok kell, hogy sokat vagyok egyedül. Szeretek is egyedül lenni, csak talán éppen ezért többet gondolkodom és olvasok az élet dolgairól az átlagnál. Érdekelnek más emberek sorsainak alakulásai, kapcsolatok, és mégjobbanaz, hogy én hogy lehetek minél jobb, megértőbb a világ felé és tudatosabb. A futás nagyban segít ezekben, de nem életcél, hiszen sem olimpikon, sem profi nem vagyok. A blogolás is segít, hogy kifejezzem magam és hogy szavakba próbáljam önteni a nehezen kifejezhető érzéseimet. ez egy út a jelenlegi önmagam megismeréséhez és egyre inkább azt szűröm le, hogy a dolgok változnak. 

Ugyanakkor meg még sosem voltam ilyen boldog egy kapcsolatban, imádom, hogy csak magamat kell adnom. Hogy soha semmit nem kell megmagyaráznom, semmire nem panaszkodhatok. Najó szeretnék kutyát meg macskát de ez sem lehetetlen :D

 unnamed.jpg

Alapjában véve viszont borzasztó szerencsés vagyok és tudom, hogy az adott helyzetből kell kihoznom a maximumot, olyan célokat találnom, aminek a megvalósításához én kellek. Ilyen a Mátrabérc. És itt szögezzük le, hogy engem nem érdekel helyezés. Ha egy 7:30-as idővel állok a dobogón, sokkal rosszabb érzés, mintha egy 6:40-essel vagyok a top10ben.  A mezőny erős lesz, és az én örömömet nem más embertől akarom függővé tenni, hogy ő lassabb, vagy gyorsabb, hanem csakis magamtól.

A futás öröme nem csak a leggyorsabbaké és a legjobbaké! Mindenkinek jár!

Jelenleg – bár nem tudom, hogy teljesen meggyógyulok e addig és fuvarom sincsen a versenyre (épp most írtak rám, lehet lesz :) ) – bizakodó vagyok a versennyel kapcsolatban, reménykedem, hogy ki tudom hozni magamból ami bennem van, egyedüli felkészüléssel. Ha nem, akkor elgondolkozhatok azon, hogy mi a baj, új motivációt kell találnom, célokat és ebben persze az is benne van, hogy ha ez nekem valóban fontos, keményebben és okosabban kell edzenem, több áldozatot hoznom. Ha meg sikerül, akkor bebizonyítottam az állításomat, hogy ezt így is lehet.

A cél tehát a 6.40 körüli idő. (Tavaly ugye 6.51 volt). Akár összejön akár nem, az élet megy tovább. A futást viszont így vagy úgy, de sosem akarom abbahagyni.

10 komment

Az AFE titok

DSL 2017.03.13. 15:04

Bár megemlítettem az oldalamon, hogy létezik olyan ember, aki önként ajánlja fel nekem a mikrofont, de elég szűkszavúan nyilatkoztam. Létezik ugyanis egy olyan közösség, amire azt hiszem, hogy sokan vágyunk, nem is kell hozzá messzire menni, elég egy kattintás. Ismerjétek meg Barna Erát, az Almodóvar Futó Egylet alapítóját, őt kérdeztem a csoport alakulásáról és céljairól.

 era.jpg

inkognitóban 

- Hogy jött az AFE, volt e valami cél?

- AZ AFE akkor született meg, amikor az első 20 percemet egyben le tudtam futni. Amikor elkezdtem kocogni, az első naptól  kezdve dokumentáltam a próbálkozásimat, "Uramisten, kocogok" poszt címekkel . Ez részben egy játék is volt, tudni hogy van/lehet egy támogató közösség, aki drukkolhat értem,  és ez egyben hajtott is, hogy ha már kiteszem magam, akkor ne blamáljam magam, akkor menjek csak előre, napról-napra! Az első posztoktól kezdve már jöttek is a visszajelzések, és feltűnt, hogy mennyi 30-40 feletti ismerős nő van köztük. Hogy amiről írok, a kételyek, a sikerek, a kihangosított belső monológok sokaknak ismerősek. Áprilistól júliusig kialakult körülöttem egy virtuális szurkolói kör, amelynek tagjai sokat vissza is adtak nekem a saját tapasztalataikból. Akkor határoztam el, hogy ha meglesz az első 20 perc, lesz csoport is! És mivel sok féle nő volt, aki rezonált erre a dologra, sok féle sorssal,egyszer kocogás közben eszembe jutottak ezekről a megosztásokról Pedro ALmodóvar filmjei, amiket nagyon szeretek. Almodóvar nagyon tiszteli és szereti a nőket, akik filmjeiben erősek, imádnak élni, szeretni, sokféléen szépek, néha egészen szélsőségesen mások, mégis összetartók. Ez lett számomra az AFE lényege is.

 afefutos.jpg

egyenpóló is van, vagány nem? :)

- Maga a csoport már több, mint 500 emberrel rendelkezik, mi a határ, merre tart, mik a terveid, ha vannak egyáltalán?

​- Nem tudom. ​Soha nem gondoltam volna, hogy ennyien leszünk! Egyelőre nem vagyunk bejegyzett szervezet, talán majd azzá válunk, ha praktikusan azzal könnyebbé tehető a működésünk. Mi arra jöttünk létre, hogy a futással kapcsolatos élményeinket megosszuk, de egyre többet futunk is együtt. Majd meglátjuk! Szeretem hogy organikusan lettünk azzá, amik vagyunk, egyszerre óvnám ezt és adnék teret a fejlődésének, akár más módon is! Most változunk, hamarosan eldől, úgy érzem...

 almodovar.jpg

- Hogyan jött neked  a futás és mióta megvan a csoport, változott e valami a kocogásaidban?

 ​- A​mikor 44 éves lettem, éreztem ​ hogy hiányzik a mozgás, a testemmel való jó kapcsolat​. Az edzőtermi órákra soha nem értem oda időben, nehéz volt beilleszteni az életembe, a jóga óra drága lett. Kerestem valamit, amit akkor csinálhatok, amikor akarok, és kezdetben bőven elég hozzá egy kis anyagi befektetés, amíg meglátom, hogy tetszik-e. Eközben feltűnt, hogy teljesen normálisnak tűnő ismerősök írnak a facebookon arról, hogy ők futnak, és hogy ez jó nekik. ​Nem értettem, hogy mi a frász lehet abban jó, mert nekem a futás anno, a középiskolában (lassú futással, indulj,.. Cooper-teszt) semmilyen örömet nem adott, sőt, szívből utáltam! Dühből is kezdtem futni, 44éves koromig úgy gondoltam rá, mint az utolsó sportra, amit kipróbálnék. De Monspart kezdőknek szóló, szerintem zseniálisan felépített edzéstervének hála, hamar elszállta a düh, és öröm lett kocogni. A csoport egy támogató közösséggé lett, egy színes, erővel teli, átlagos nőkből álló csapat, tele vágyakkal, életszeretettel, de ahol gyengének, sebezhetőnek is szabad lenni, mert a többiek megtartanak. Szerintem ennél többet egy alapvetően ​online​ 

közösség nem is adhat. Büszke vagyok rá, hogy micsoda nők jöttek itt össze, az aktívak és a néha előbújó, megszólaló alvó tagjaink együtt elképesztő erőt adnak! Nem véletlen szurkolunk úgy egymásnak ha Afést látunk a pályán, hogy MÉL-TÓ-SÁG!! Ezt adjuk a futással és a csoporttal  magunknak és egymásnak. Pedro bármikor forgathatna nálunk.

 

 

 

- A Vivicittán kint lesztek, méghozzá egy saját sátorral. Mit várhatunk, írj lég​y​szives 1-2 mondatot kedvcsinálónak, miért és kik nézzenek be hozzátok?

​-  Igazi, hús-(bő)vér csajok lesznek nálunk, akikkel lehet beszélgetni arról, hogy ők miért kezdtek futni, mi az ő történetük és mit ad nekik a futás. Monspart Sarolta fele van  egy elfogadott meghívásunk, amit a farangunkon el kellett halasztanunk betegsége miatt, de talán most összejöhet. Terveink közt van meghirdetett közösségi torna, masszázs, bármi, amit  a tagjaink tudásként, tapasztalatként  szívesen bedobnának a közösbe. És lesz egy közösségi netrádiós adásunk is, egy AFE rádiós kísérletünk, a Tilos Rádió támogatásának köszönhetően.

 

 

- Még esetleg mit szeretnél elmondani, üzenni az olvasóknak?

-​ Gyertek hozzánk, nálunk a tagság egyetlen feltétele az Örömteli futás iránti VÁGY! ​

torta.jpg

Szólj hozzá!

Mi a RunTogether Hungary?

DSL 2017.02.09. 12:57

Ahogy már azt a Fácse oldalamon írtam, meghívást kaptam egy futóközösségtől egy kedd esti futásra. tudjátok, hogy reggeli futó vagyok, szóval nem volt könnyű rávenni magam egy este fél 8-as indulásra, de aztán egyeztettünk és egy jó dátumot. Én meg ittam egy jó erős kávét és elindultam a "buliba". Nagyon jó, hogy a gyülekező télen a MAC aulában van, így senki nem fagyoskodik amíg a többiekre vár, kaptam egy nagyon csini felsőt, amit olyna profin nyomtatta, hogy a hátán úgy van rajta a nevem, hogy ha futózsákot viselek, ne takarja el. Még erre is gondoltak, eszméletlen! :))

Gellén Culé Zsolt nem egy hallgatag srác, de élőben jött át igazán mekkora figura, milyen közvetlen, ez megadja azt az alaphangulatot, ami szerintem ezeknek a közösségi futásoknak az egyik alapvető kulcsa a sikerhez. Az útvonalat nem ismertem, kivéve a Kiscelli utcát, ami jó meredek, mindig is gondoltam rá milyen jó lenne megfutni. Azonban nem ez volt a leg emlékezetesebb, hanem hogy onnan egy Blair Witch Projectbe illő területre keveredtünk, valami singletrackes dzsungelben, el is tévedtünk, az a helyzet, hogy én ezt élveztem a legjobban. Még valami kerítésen it átmásztunk, ami nem volt benne a tervbe, de így még tökéletesebb volt az este. 

Az albumot itt láthatjátok

Kicsit ráéreztem arra, mekkora löket lehet egy ilyen közösség annak, aki még nem elég bátor egyedül menni, de kiegészítésnek is jó lehet, vagy egyszerűen új embereket megismerni, egy befogadó közösséget találni. Annak idején, amikor elkezdtem a "pályafutásomat" emlékszem, én is megpordultam egy-két futóklubban. Nyilván, az edzettségi szintek, célok különböznek, ezért ezek a futásokat kiegészítő jellegűeknek tudom elképzelni. Meg heti egy futással amúgy sem lehet sokra menni, kivéve, ha csak kiegészítésnek csinálja az ember.

Íme egy rövid kérdezz-felelek a témában:

 

Én: Hogyan született meg benned a RunTogether Hungary ötlete?

Zsolt: A RunTogether futócsoportot ketten alapítottuk Kiss Andi futótársammal, (aki tegnap sajnos nem tudott jelen lenni munkahelyi elfoglaltságai miatt), mert mindketten akkoriban váltunk a Közösségben az Egészségért Sport program futónagyköveteié és az volt a feladatunk, hogy a kerületünkben az általunk választott sportágban, ami ugye a futás lett, heti rendszerességgel futásokat kellett szerveznünk. Az első ilyenre 2015.01.13-án került sor és összesen 7-en voltunk:) Azóta, ugye eltelt 2 év és Mi még mindig élünk és virulunk. (Ezek szerint valamit jól csinálunk). Sőt hétről-hétre nagyobb lendülettel és elszántsággal vonzunk be egyre több futót a csapatunkba. Legfőbb jelmondatunk, hogy mindenkit megvárunk. Egyébként megsúgom, hogy a kezdeti 7esből még 6an mindig rendszeres résztvevői a futásainknak.

 

Én: Hogyan fogtál neki?

 

Zsolt: Andival először facebookon találkoztunk úgy, hogy nem is ismertük egymást, még közös ismerősünk sem volt. Én ráírtam, hogy van-e kedve együtt csinálni ezt a futócsoportosdit, mert láttam, hogy ugyanabban a kerületben tevékenykedne mint Én és megbeszéltük, hogy ketten talán egyszerűbb nekivágni egy ilyen futócsoport szervezésének. Először nevet találtunk ki, ami mind a mai napig ugyanaz RunTogether. Utána kitaláltuk melyik nap legyen-ez lett a kedd, utána időpont, direkt munka utánit néztünk, hogy Mi is részt tudjunk venni rajta (19:30 lett) aztán a táv kitalálása 10-13km. Utána pedig az esemény elkészülte után jött al egnehezebb feladat, az emberek toborzása. Bevallom nekem akkoriban nem sok futó ismerősöm volt, közösségi futáson is csak egyszer kétszer vettem részt. Andi viszont már tagja volt más ilyen city trail futóközösségnek is így neki volt pár futóismerőse. De ugye aki élt és mozgott mindenkit meghívtunk az első eseményünkre :) Azután, ahogy haladt előre az idő, ismerősök ismerősei is jöttek. Szájról szájra- futóról futóra terjedt a hírünk. Nevezetesek vagyunk az off programjainkról: amik a futáson kívüli életről szólnak, beülünk pub-okba, szülinapokat ünneplünk, karácsonyi ajándékozós partyt szervezünk. Imádunk együtt társasozni és kártyázni. Illetve eddig 2x ünnepelhettük meg a RunTogether megalakulásának napját. Ilyenkor egy étteremben találkozunk, ahol az előző év emlékképeit levetítve, a leggyakrabban járókat díjazva eszünk, iszunk mulatunk :)

 

Igazi csapat vagyunk, több mint egy futócsoport. Ez a RunTogether feeling

Én: Szerinted mi vesz rá egy embert, hogy este fél8-kor elinduljon futni? :)

 

Zsolt: Őszinte leszek, ahogy mindig: én se mennék ki télen -10be 10-15km-ket futkosni, ha nem lenne a futócsoportom, akik várnak, szóval a legnagyobb húzóerő a közösség főleg, ha még saját is. Barátságok köttettek és szerelmek is gyakran szövődtek már a csoporton belül. Szerintem aki hozzánk jár az a társaság és a változatos útvonalak miatt jár. Felettébb befogadóak vagyunk. Ezt én az eleje óta vallom, hogy mindenkit nyíltan barátságosan kell fogadni a csoporton belül, mert aki elsőnek fut közösségben nagyon fontos az első benyomás és ha ismerősként kezelik az embert, sokkal szívesebben jön vissza legközelebb is. Mindig mindenkit megvárunk. Nálunk nem a tempó a fontos hanem az élmény, amit a futásunk nyújt. De azért csiga tempóban sem haladunk, hisz Te is láthattad tegnap hogy haladtunk felfelé az emelkedőn. ��Szinte senki sem sétált bele :)

 

Én: Te egyébként hogyan kezdtél el futni, mi motivál a mindennapokban?

 

Zsolt: Gyermekkoromtól kezdve 12 éven át kézilabdáztam , Főiskola közben ez abbamaradt, utána valami megszakadt nem nagyon sportoltam, csak néha lementem a szigetre futni egyet, aztán kettőt, aztán már oda és vissza is futottam. Aztán a főnököm akkor készült élete első félmaratonjára , amit a Siófokon készült lefutni, hát gondoltam miért ne...én is beneveztem, úgy hogy előtte 15-16km volt a max távom, 2013 Novemberben elindultam és 2:00:04-t futottam, annyira bosszantott, hogy kicsúsztam a 2 órából, hogy elkezdtem edzeni komolyabban és már nem volt megállás, következő évben már maratont futottam, biztos emlékeztek rá abban a dögmelegben 2014 októberében...sikerült, azóta 7 maratonnál tartok. Tavaly lefutottam életem első ultráját, persze azt már terepen és nem kevés szenvedés árán. Ez volt az UTH 55, ami abban az évben 58,5km-re sikerült :)

 

Én: Hogy tervezed az útvonalakat, a vendégeket?

 

Zsolt: Az Útvonalaim a saját agyszüleményeim, nézem a térképet megjegyzem az arra a napra kinézett adagot és este megpróbálom elvezetni, többnyire sikerül is. Változatosan a Margitszigetről kiindulva, minél izgalmasabban az emelkedőket sem kerülve cikázunk Pest és Buda utcáin 10-13kmt lefedve és lehetőleg a sziget környékére érkezünk meg a futás végeztével.Arra ügyelünk, hogy a kiindulópont egyben a végpont is legyen a könnyű hazajutás végett. A csoport már önműködően is szuperál, ugyanis, ha egyikünk sem ér rá vezetni, többen vannak törzsfutók, akik elvezetik a futásokat gond nélkül. Illetve nálunk bevált szokás, ha már valaki egy ideje jár hozzánk futni és adott a lehetőség, akkorsaját útvonal tervezésére és levezetésére kérjük fel, ami nem kevés motiváció a hozzánk hasonló amatőr futóknak :)

 

Én:Szoktatok versenyre is járni együtt?

 

Zsolt: Igen, korábban is gyakran összegyűltünk egy taliponton a nagyobb BSI-s versenyek előtt egy csoportkép erejére, aztán a végén pedig élménybeszámolóra, eredmények összehasonlításra. Utána pedig tovább beszélgettünk egy jó hideg sör és hambi mellett.

Indultunk a 2016-os Ultrabalatonon 3 RunTogether csapattal is és mindhárom csapatunk sikeresen teljesítette is a távot, emellett hatalmas élményekkel lettek gazdagabbak.

Rendszeren járunk együtt terepversenyekre és közösségi futásokra is, amiknek külön hangulata van, hisz Te is tudod. Az a szép benne, hogy, aki még tavaly csak aszfalt versenyeken futott, most ott van velünk a nevezési listán az idei népszerű terepfutamokon, vagyis nagyban motiváljuk egymást futásügyileg. A hülyeség ragadós!!

Vettünk már részt csoportosan külföldi versenyeken is, itt említenék párat: Madrid félmaraton és maraton(ESP), Liszabon maraton(POR), Barcelona Maraton(ESP), Plitvice Maraton és félmaraton(CRO), Valtellina Terepmaraton(ITA)

 

Én: Vannak jövőbeli tervek a közösséggel?

Zsolt: Igen, minél több futót megragadni örömet okozni nekik a futás által úgy, hogy közben ugyanolyan családias csapat maradjunk ahogy eddig is. Közeli terv a SPORTEGYESÜLETTÉ válasunk is, hogy szervezettebb keretek között működhessünk.

Támogatók jelentkezését folyamatosan várjuk :)��

Én: Mit szeretnél még üzenni az olvasóknak?

 

Zsolt: We Gonna Run This Town

RunTogether

Minden kedden és most már csütörtökön is!(RunTotthús)

1 komment

Ultrafutótábor beszámoló

DSL 2017.02.01. 16:45

Páran kértétek, hogy írjak a zalakarosi táborról. Nos, ez nem csupán futó tábor, hanem ultrás is, szóval itt nagyban rámentünk a távra, igaz, sokszor volt alternatíva, amit én ki is használtam.

3nap_csopi.jpg

csapatkép

Kezdem azzal, hogy csütörtök este érkeztünk, amikor is egy 10-15 kili volt tervben, a másnapi közel 50 előtt. Itt én ezt nyugodt lélekkel szkippeltem. Minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy este fáradtan egy 2 órás autóút után futócuccot húzzak, inkább kipihentem magam másnapra, ami sikerült is. Megismerkedtem a lakótársaimmal, akik tök jó fejek voltak, szóval tudtam, hogy jó helyem lesz itt.

Ez a pihenő főleg lelkileg tett nekem jót, ugyanis másnap nyugodt szívvel vágtam neki a távnak, semmi izgalom, pedig rég nem futottam ennyit, mégis az aszfalt megnyugtatóan hatott rám. A csapat egyszerre indult, sok helyen bevártuk egymást és azért nagy tempókülönbségek nem voltak az eleje 5.30-as átlagot, a vége 6-os átlagot ment. Megmondom őszintén ott megint rájöttem, hogy nekem ez nem megy. Nem a futás, hanem annak az élvezése egy átlagos nap nélküli minuszos hőmérsékletű téli hétvégén. Vagyis hogy én ezt annyira nem élvezem 30 kili fölött a jelenlegi edzettségi szintemen, pedig ebben a napban volt 500m szint, szóval nem is volt teljesen sík az út. 40 fölött meg már nagyon untam, kicsit beálltak a lábaim és fáztam. Ez azért volt jó, mert újra megbizonyosodtam róla, hogy jól választottam, amikor az idei felkészülésemet 90%-ban a terepnek szenteltem (erről később még írok). Ugyanakkor meg el kell ismernem, hogy én vagyok edzetlen egy ekkora távhoz, korán beálltak a lábaim, de ez csak ideig-óráig tartott, másnap semmi bajom, se izomláz, se gyengeség, semmi nyoma a hosszúnak.

marcipan_1.jpg

Marcipán bírta a legjobban 

Ehhez hozzátartozik, hogy este nagyon szuperül (hihetetlen mennyiséget) bekajáltam, nagyon sokat ittam és korán lefeküdtem. Vacsi után Vajda Zoli tartott nekünk egy rendkívül összeszedett, érdekes és élvezhető előadást a Badwater Ultramaratonról, ahova Szilvi készül. Tök jó, hogy Zoli a szobatárunk lett, így lehetett vele még dumálni erről-arról, nagyon tetszett a dolgokhoz való hozzáállása.

Másnap egy 22 kilis terep várt ránk, olyan igazi technikás, ahol a hó különböző fajtái váltakoztak, ami a talajt illeti. Volt jeges szakasz, szűz hó, letaposott haladós ösvény, volt, hogy egy szűk keréknyomon tudtunk haladni, szóval csöppet sem volt unalmas, számomra technikás és néhol küzdős volt a magas hótól. Nagyon élveztem, tudtam előre, hogy ez lesz a kedvenc napom, így is lett. Ez után csak annyi volt a dolgunk, hogy átadjuk magunkat  a zalakarosi fürdő nyújtotta lehetőségeknek. Ez nálam azt jelentette, hogy bevágtam egy sajtburgert és leöblítettem két szelet pizzával :D Na jó, a gyógyvízben is áztattam magam kicsit.

Vacsorára dödöllét kaptunk, amit életemben először ettem, és meglepően finom volt. Előadás ezúttal is volt, Rakonczay Gábor mesélt nekünk olyan dolgokról, amikkel én nem teljesen értettem egyet, természetesen hangot s adtam neki, mielőtt még valaki azt hinné, hogy vagyok annyira „bölcs”, hogy elfogadom és továbblépek. :D De visszakapom ezt a sorstól, ugyanis a cégnél ahol dolgozom, engem is meghívtak előadást tartani, úgyhogy most én is megkaphatom a magamét. Nehezítő körülmény, hogy angol nyelven fogom osztani az észt (vagyis pont, hogy nem észosztásban gondolkodom…). :)

Utolsó nap lehetett választani, hogy 32 vagy 50 legyen a táv. Találjátok ki melyiket választottam. Naná, ha eddig nem lett semmi bajom, akkor ne most, ráadásul szombaton verseny :))

terep.jpg

a terepnap

Ebből a 32-ből persze 35,5 kili lett, ami most így a székben ülve nem nagy különbség, de akkor az volt :D Viszont egy lendületes dumálgatós futást tudhattam magaménak. Történt ugyanis, hogy Nagy Kati épp hazalátogatott egy hétre Floridából és Rudolf Tamással lejöttek egy futásra hozzánk. Katival végigdumáltuk a futást, így csak az utolsó 5 kilométeren szenvedtem, hogy legyen már vége, addig tök élvezhető volt, megnéztük a Kis-Balatont, de keményebb helyeken is átmentünk, pl. Zalakomár.

szelvi_vegen.jpg

the cool kids

Futás után itt benyomtam egy egész pizzát, természetesen kólával (nyami), nagyon kívántam és ilyenkor úgy vagyok, hogy nem most kell fogyózni. Ezt azért írom le, mert amikor másnap otthon megmértem magam, ugyanannyi voltam, mint a tábor előtt. Nos igen, eljátszottam a gondolattal, hogy majd fogyok meg minden, de ez így volt jó. Jókat futottunk, kajáltunk, beszélgettünk, aludtunk. Legalábbis én, mert ahogy hallottam mások azért nagyobb társasági életet is éltek este. Hoppá erről jut eszembe, a száraz január nagyon jól sikerült, vagyis december 27. óta tart és nem is hiányzik egy korty pia sem. Sokkal jobban érzem magam, alig fáj a gyomrom, egészségesebb vagyok. Nem azt mondom, hogy soha nem fogok inni, de inkább az hiányzik, hogy elmenjek egy jó buliba és táncoljak, minthogy kocsmázzak. De ahogy magamat ismerem ez tavasszal megváltozik majd, jön a megőrülés, de nagyon talán nem, mert akkor meg jönnek a hosszabb futások, keményebb edzések.

Ugyanis mióta visszajöttem a táborból, csak átmozgatok. Érzem, hogy azért sokat kell pihennem a Tajgáig, szóval 1-1 órára merészkedek csak ki, nem is baj, hiszen elég szarok az utak és a szmog helyzet sem javult jelentősen.

A táborra visszatérve tehát ez a kiruccanás fizikálisan, de mindenek előtt mentálisan tett erősebbé. Rájöttem, hogy bírom már ezt a sorozatterhelést, ha okosan csinálom, nem kell annyira félnem tőle, mint azt gondoltam.

Szilvi nagyon kitett magáért, ami a szervezést illeti, nekünk semmi dolgunk nem volt, csak hogy jól érezzük magunkat. Nulla komplikáció, minden haladt a maga útján. Mindenki, de tényleg mindenki jófej volt és az volt a jó, hogy bár óriási futókkal voltam 3 napon keresztül, az önbizalmam nem csökkent, nem éreztem emiatt rosszul vagy kevesebbnek magam. Úgy éreztem, hogy – bár én mindig egy kicsit kilógok a sorból, talán mert ezt is akarom – nekem is helyem van itt.

Voltak olyanok is, akik itt futották le az első ultra távjukat az első nap, majd lenyomták a maradék két napot. Hát mit ne mondjak, baromi jól tolták. :)

Érdekes volt megfigyelni továbbá a különböző emberek sajátok futóstílusát (és itt most a legjobbakra gondolok). Mindenkinek megvan a sajátos mozgása, ami nem feltétlenül rossz mozgás, csak egyéni jellemzőket tartalmaz, tudjátok, amikor nem látsz valakit, de már a mozgásáról felismered. Vajon egy, a mai világban divatos futótechnikai megmondóember szakértő szörnyet halt volna? Lehet, ahogy az én mozgásomra sem lehet azt mondani, hogy szép. De azt lehet, hogy gazdaságos és szimmetrikus, ami talán egy ultránál többet számít.

Na és visszatérve a terepre, idén úgy gondoltam, hogy a felkészülésemet tényleg az ultra trailnek szánom, kezdek eléggé ráflesselni az UTH-ra, ez pedig egyben azt jelenti, hogy nem indulok a 100 kilométeres magyar bajnokságon. Helyette nyomok egy Pilis Ultra Trailt. (az 50 kilis táv) Hogy miért? Mert az egyiket kíváncsian várom, és bár tudom, hogy kemény lesz, biztos vagyok benne, hogy élményekben lesz részem, míg a másik versenyre csak azért mennék, hogy egy relatív jó eredményt elérjek sok –sok szenvedés árán. Tavaly ez a Ultrabalatonra való felkészülésemhez tökéletes verseny volt, idén viszont rájöttem, hogy egyáltalán nincs rá szükségem és milyen jó, hogy csak egy hobbifutó vagyok, így megengedhetem magamnak azt a luxust,hogy ne menjek el.: )

De ami jelenleg izgat, az csakis a Tajga, hiszen egyelőre le van zárva az egész normafa és az eső még nem állt el. Durva lesz, és érzem, hogy még van mit kipihenni addig. :)

Címkék: futás aszfalt zalakaros terepfutás futótábor szárazjanuár ultrafutós

1 komment

Zúzmara Félmaraton - nyomokban aszfaltot tartalmazhat

DSL 2017.01.16. 17:04

Kezdjük azzal, hogy ez a verseny nem volt betervezve. Januárban eddig csak rövidebbeket futottam, éreztem, hogy kipihent vagyok, hogy most beleférne valami nem túl hosszú megmérettetés, időm is van kipihenni, nem éreztem egyik alkalommal sem megterhelőnek a hideget. Nem buliztam, nem csináltam jóformán semmit. A „csávóm” majdnem minden hétvégén versenyzett és kezdtem irigyelni, hogy minden vasárnap a jobbnál jobb képeit nézegetjük (ez a probléma még nem oldódott meg, rólam kb 1 készült :D ). Persze tök büszke voltam rá, de irigyeltem, azt a fáradtságot, amit csak egy keményebb verseny után lehet átérezni, nekem is hiányzott már.  

Rákerestem, hogy milyen versenyek vannak a hétvégén és a Zúzmarát dobta ki. Na, mondom ez szuper, mindig is kíváncsi voltam, mennyit fejlődtem félmaratonon, itt az idő megtolni. 2013-ban a Vivicittán 1:38-at mentem, azóta gyorsultam, sőt 2013 őszén a BBU félmarcsin (amiben van kábé 500m szint) is megfutottam az 1:38-at.

Gondoltam odamegyek oszt lefutom 1:35 alatt, mi sem egyszerűbb, valamibe mégis bele kell halni, és ha erre külön nem edzettem, akkor simán elégedett leszek egy ilyen idővel. Igen ám, de miután befizettem a dellát, elkezdtek olyan időjárás hírek megjelenni, hogy ónos eső, hóesés, hózápor, szél.. Na, mondom kurvajó, de hát ha 2000 ember elindul tuti csinálnak valamit az utakkal, mondjuk annyi ismeretem sem volt, hogy bármilyen elképzelésem legyen a valóságról.

A valóság pedig az volt, amivel verseny közben szembesült először az aszfaltos cipőm, majd az első csúszás után én is, hogy ez a pálya nyomokban tartalmaz csak aszfaltot. Főként hóval, baromi csúszós, letaposott jéggel és latyakkal kellett megküzdeni, mindemellett persze tempót menni, mert ez mégiscsak egy verseny.

Volt egy csodálatos gép, ami az utat takarította út felszínét símogatta. Meg mondjuk én is gondolhattam volna, hogy a Kincsem parkban nem betonon megyünk, de megmondom őszintén, nem a körülményekkel, csakis magammal foglalkoztam a felkészülésben.

Na a sok spoiler után térjünk vissza a rajtba, volt pofám az egyes zónába állni, amit nem bántam meg, rendesen bekezdtem, hogy már az elején felmenjen a pulzus, utána „csak” tartani kellett. Maga a pálya nagyon kanyargós volt, a csúszások miatt néha bele kellett kapaszkodni 1-1 korlátba, vagy egyszerűen lassítani, a fordítók viszont tetszettek. Első Staciu Simona, második Tiricz Irén, aszsem ez volt az első közös versenyünk, most láthattam futni élőben, nagyon szép volt a mozgása és hát 1:30 alatti idővel le is nyomta tokkal vonóval! :)

Egy idő után viszont bemondták, hogy harmadik vagyok, de ez még nagyon korán volt, ekkor nagyjából elkezdtek oszlani az emberek körülöttem, de a mezőny folyamatosan változott, egy két sráccal előzgettük egymást, és mögöttem nem sokkal negyedikként Csáki Enikő jött, mint a tank és pontosan tudtam, hogy itt mindent bele kell adnom, hogy megtartsam a pozíciómat.

Ja, egyébként ott volt egy igazi medvedisznóember, kajakra, volt egy csávó, kabátban, mezítláb futott, elég érdekesen nézett ki, jó tempót ment, ehhez képest, folyamatosan egymást kerülgettük, csak éppen ő végig röfögött. Vágjátok, van az, amikor nem kapsz levegőt és nem tudsz halkan, normálisan lélegezni. Én ha ezt érzem, akkor visszaveszek, főleg, ha ez a félmaraton hatodik kilométerében van, hiszen nem célom meghalni. Neki viszont lehet, hogy az volt, mert nem állt le, egyébként riszpekt (bár sztem ez nem más, mint önszopatás) ,csak kicsit fostam, hogy majd ne rám essen meghalás közben, mert nem bírom el, meg végig akarok menni a pályán.

Így teltek a kilik, minden talajfogásnál 2 centit csúszott a cipőm különböző irányokba. Ez már szinte terepfutás – gondoltam magamban.  Soha életemben nem örültem még ennyire aszfaltnak, mint akkor abban a 2-3 kiliben amíg kint az úton futottuk a második kört. Na akkor elhatároztam, hogy elindulok a Vivicittán, még pont belefér a Mátrabérc előtt (apropó, mától lehet nevezni! ).

Már az ötödik kili után átkoztam magam, hogy hova keveredtem, de közben az volt a jó, hogy annyira oda kellett figyelnem minden lépésemre, hogy ne essek seggre / pofára, hogy mégis egész jól le tudtam foglalni magam. Most először mentem végig versenyen 2 korty izóval és egyszerűen nem is kellett több. Nem fogytam el, nem éheztem el, rajt előtt betoltam egy zselét, ittam 3 decit és simán végigmentem végelgyengülés nélkül, pedig aki engem ismer tudja, h edzeni nem megyek a kulacsom nélkül.

16117611_10154350388337689_894357231_n.jpg

az egyetlen értékelhető kép, köszi Róbert

17 ili körül egy óriási hibát követett el a…nemtudodm ki, mindenesetre rosszul mondták be, azt mondták második vagyok és mögöttem Enikő a harmadik. Nos, én pont tudtam tök véletlenül, hogy ki van előttem hálistennek, de ha ez nem lett volna így biztos baromi ideges lettem volna legkésőbb a célban, hogy elnézték. Ha valaki valamit nem tud, akkor inkább ne mondja, főleg mikrofonba ne. Persze nem tudom, itt ki nézett be és mit, de nem is rám tartozik.

18 kili: én már kész vagyok, mint a házifeladat, és egy kanyarba, amikor konkrétan gondolkodnom kellett merre forduljak, megelőz Enikő és megy mint állat előre, hát jól teszi, nekem is ezt kellett volna. Nem tudtam felmenni rá, minden csúszik, nekem ez most nem éri meg. És itt megállhatunk egy szóra. Sokszor mondom, hogy csak magammal és az időmmel versenyzem. Na de egy ilyen szituban hülye az, aki nem próbál meg mindent beleadni, ha a cél előtt előzik le. Ez egy verseny. Helyezések vannak és én még soha ilyen közel nem kerültem BSI dobogóhoz, lehet nem is fogok.

Abban reménykedtem, hogy lesz még egy kis beton, ahol belelendülhetek és megpróbálhatok felzárkózni, de nem tudtam gyorsabban menni. Bevillant ez a hülye „minden fejben dől el” meg „akarni kell és meglesz” szöveg. Hát innen üzenem, hogy én kurvára akartam, de aki gyorsabb az gyorsabb és kész. És bár Enikő 7 másodperccel előbb ért csak célba, ő volt az ügyesebb, ö volt a gyorsabb és kész. Ez ennyire egyszerű.

Negyedik lettem 1:34.37-es idővel, úgyhogy kőkemény küzdés árán, de meglett a várt idő. Mivel 175 lett az árlagpulzus, így pontosan tudom, hogy tényleg mindent beleadtam, nem lazáztam el.

És hogy mit hoztam haza a versenyről? Motiváltságot. :) Kedvet ahhoz, hogy elinduljak egy igazi aszfaltos FM-en, hogy kihozhassam magamból azt az időt, ami még bennem maradt. Minél közelebb az 1:30-hoz. :)

Strava link 

 Eredmények

Ezeken kívül más dolgokon is erősen gondolkodom mostanában, milyen versenyt hogy legyen mit kéne kivenni a tervből, mit kéne berakni a helyére, hiszen tavaszi szezon fő versenye az UTH 115..de ezeről majd külön bejegyzés készül..

 

4 komment

2016/2017 - objektív/szubjektív

DSL 2017.01.02. 11:19

Objektív

Évek óta teljesítem az évi 3000 kilométert, mindig is azt gondoltam, hogy ez nekem elég, ennél több már sok lenne, már nem lenne egészséges, sérüléshez vezet, stb.. Ám idén 4.200+ kilit mentem, ráadásul szintben is a legtöbbet, azaz 88.500 métert. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy ebben az évben nem szart be a derekam, azaz nem jött ki a gerincsérvem. Borzasztó nagy sikernek élem meg ezeket az adatokat, ráadásul nem sok 2 óránál hosszabb edzésem volt, viszont rendszeres és minőségi futásokat tudhatok magaménak.

Őszinte leszek: nem nyújtok többet és nem erősítek többet. Asszem ha újévi fogadalmakat kellene tennem erre az évre, akkor azok ezek lennének.

fut_1.jpg

Amire viszont figyeltem és tudtam figyelni, az a megfelelő mennyiségű és minőségű alvás, vitaminpótlás, több terepfutás, kevesebb aszfalt, heti (minimum) pihenőnap, Olikontroll (= pulzuskontroll).

Márciustól Decemberig Olival készülhettem, és ez idő alatt nagyon sokat tanultam, iszonyatosan fegyelmezetten betartottam (persze nem mindig :D) az előírt edzéseket. De aki engem ismer, tudja, hogy a saját fejem után megyek és ezt csak ideig óráig tudom csinálni. Azt hiszem, tartozom egy kis magyarázattal.

Régen azt mondtam, nekem nem kell edző, mert:

  • Nem vagyok profi sportoló, így aztán minek
  • Nem akarom annyira komolyan venni magam, hogy edzővel készüljek hobbiversenyekre
  • Úgy gondolom, valamennyire van érzékem a futáshoz, edzések felépítéséhez, versenyzéshez, a tapasztalatok is ezt mutatták, nem követek el nagy hibákat az utóbbi években
  • Nem szeretem a túlzott precízséget, a nagy matekozásokat, a korlátokat
  • Mindig hangoztattam, hogy én sosem edzek, csak futok és ennek megkoronázásaként versenyzem csak

 

DE

  • Mindig is mondtam hogy egyszer ki kell próbálnom, mit hozna ki belőlem egy profi edző
  • Az egyetlen aki szóba jöhetett nálam és akinek mindig adtam a véleményére az Olivér
  • Mivel dobogós voltam a 100 kilis OB-n, úgy döntöttem, ezt kicsit komolyabban kéne venni
  • Féltem a sérüléstől, de nem akartam aluledzett se lenni
  • Nem szerettem volna harmadszor is feladni az Ultrabalatont
  • Amikor elkezdtem Olival edzeni, kellett valaki akivel beszélhettem a futásaimról, aki törődik velem legalább ilyen téren, mert nagyon el voltam anyátlanodva

Szóval ezek az érvek és ellenérvek, ugyanazt gondolom, mint amit eddig. Az utóbbi hetekben hónapokban viszont volt pár változás az életemben, ami miatt szeretném, ha a futások szabadabbak lennének, szeretnék ismét magam ura lenni és azt is, hogy ha elérek valamit, akkor azt önerőből tegyem. A munkám kicsit több precizitást követel meg és én ezt a futások szabadságával szeretném ellensúlyozni. Nem, nem akarok se kevesebbet, se máshogy futni, mint eddig. Csak nem akarok se a pulzussal, de a tempóval foglalkozni, csak jól érezni magam, hiszen ezért csinálom ezt. Kicsit lázadó is vagyok. Most, hogy már a fél világnak edzője van, én csakazért sem szeretnék. :P Ennek ellenére nem lehetek elég hálás Olivérnek, az első és egyetlen edzőmnek, nem, soha nem kezdenék mással és továbbra is hozzá fogok fordulni, ahogy a közös munka előtt is, bármilyen kételyem volt, mindig el tudott látni a megfelelő tanáccsal. 

 

 rw_cimlapok_en.jpg

 

Versenyek (események) az elmúlt évben:

 

Tajga 2. hely

100 KM országos bajnokság 3.

Mátrabérc Trail 2.

Rajta lehettem a Runners World cimplapján egy 4 oldalas interjúval, mindezt úgy, hogy végig magamat adhattam, az interjúba szóról szóra az van, amit nyilatkoztam

Ultrabalaton abszolút 9. Női 4. helyezett. Idő: 26:12:49

Hosszútávú Hegyifutó Világbajnokság Magyar csapattag

Dűlőre Futunk, Badacsony,  női 2.

Rövidtávú Hegyifutó Világbajnokság részvétel

Vár a Hármas Hegyimaraton PB és egyben női pályacsúcs 4:04

BP Urban Games női 1.

Maraton PB - 3:12

Piros 85 OFF egy kisebb, de annál hosszabban tartó lábszársérülés miatt

Évzáró Vulkántúra 6 órán belül (5:47)

 hegyek_1.jpg

Versenyek, célok 2017-re:

Tajga Trail – kevésbé meghalni, mint tavaly

100 kilis magyar bajnokság – PB

Mátrabérc Trail – PB

UTH – tisztességesen végigmenni

Hegyifutó VB-re kijutni

Maraton 3:10 alá vinni, amihez kell 2-3 kiló mínusz (is)

Piros 85 indulás (és eljutás a célig :D )

Jótékony futás / versenyzés. Ezt ki is fejtem:

Évek óta szeretnék már valami nemes célért futni. Nem tudom, hogy észrevettétek e, de tavaly már nem lehetett az Állatmentő Sereget támogatni a BSI versenyeken, amit nem értettem. Megkérdeztem őket és azt válaszolták, hogy a sok mentés és meló mellett egyszerűen nem volt kapacitásuk megszervezni a jótékonysági futáshoz való adminisztrációt sem. Ez számomra borzasztó szomorú. Mert nekem baromira nem mindegy milyen célt támogatok, határozottan a kutyák, macskák, háziállatok védelme az, amire időt, energiát és pénzt szeretnék fordítani (eddig csak a pénz része sikerült de ez nem elég). Mégis miért? Mert ahogy a nevükbe benne van, az emberek ezeket az állatokat megszelídítették, azzal a céllal, hogy gondjukat viselik, beengedik az otthonukba. Nos, ez a legtöbb esetben nincs így, pedig egy kutya örök hűséget fogad a gazdájának. Ők azok az állatok, akik nem a saját, hanem a gazdájuk hibája miatt végzik rácsok mögött/az utcán/ zacskóban... Nehezen viselem az igazságtalanságot és bevallom őszintén, szégyellem magam az emberiség nevében. Mivel a munkám miatt nem lehet állatom ( mert sosem vagyok otthon), ezért szeretnék ott és azzal jót tenni, amivel tudok. Bármilyen ötletet szívesen fogadok és reménykedek abban, hogy idén újra lehet majd az Állatmentő Sereget  vagy bármilyen menhelyet, segélyszervezetet támogatni a versenyeken.

Ezen kívül szeretnék kevesebb időt tölteni a városban, minimális síkot futni, minél több szintet és technikás terepet vinni az életembe.

 bestnine.jpg

Szubjektív

 

Ez az év volt a legeredményesebb és legmozgalmasabb évem futás szempontjából.

Na de milyen volt érzésre? Január az elfogadásról szólt, emlékszem, hogy az egyetlen fogadalmam az volt, hogy ne adjam fel a hitem, azt hogy lehetek még igazán boldog. Volt egy két reménysugár az évben, de végül ezt a hitemet is már majdnem elvesztettem.

Évekkel ezelőtt azért határoztam el az Ultrabalaton egyéni teljesítését, mert szenttül hittem abban, hogy ha lefutom a 220 kilit, akkor az egész évi (több évi) edzésekkel, versenyzésekkel, nem feladással a hátam mögött leszek olyan kemény és edzett (lelkileg), hogy az életben bármilyen nehézséggel megbirkózom. Nos, bármilyen furcsán hangzik, miután sikerült teljesíteni, pont az ellenkezőjére jöttem rá. Futhatok bármennyit, bármilyen messze, vannak bizonyos dolgok az életben, amik nem rajtam múlnak és amikkel szemben ugyanolyan sebezhető vagyok. Félelem az egyedülléttől, a csalódásoktól,stb… a boldogság keresése nem mérhető kilométerekben.

Jó, ha az ember tudja, mi mindent ad a sport és a futás, de tisztában kell lenni vele, hogy ez nem minden, nem helyettesít mindent. Voltak olyan hetek, hónapok, amikor kedvtelenül mentem el futni, mégis az a napi 1-2 óra volt a mindenem, az egyetlen jó a napomban. Kicsit rá is paráztam, mert utoljára akkor éreztem ennyire rosszul magam, amikor még nem sportoltam, és azt hittem, ez az érzés már soha nem fog visszajönni.  De visszajött, borzasztó volt, de hát olvashattátok is. Ezekben a hetekben nagyon jól jött, hogy Oli foglalkozott velem, mert semmi más nem motivált, csak az adott napi teljesítendő edzésmunka. Meg is lett az eredménye a Spar Maratonon, ami után egy kis szünet következett. Ez időben egyáltalán nem jártam bulizni, nem találkoztam a barátaimmal, kijelentettem h „fulldepis” vagyok és majd ha lelkileg felerősödöm, akkor jelentkezem. Inkább lógtam a családomnál, kutyáztam, macskáztam, a természetben voltam, ja és sajnáltattam magamat. Vagyis inkább kezdtem elbizonytalanodni. Vajon akkor én vagyok a hülye és mégiscsak keresnem kellett volna egy unalmas Nyakkendős Józsit, szülnöm neki 3 gyereket és lenyugodni a picsába? Ez lenne a normális és ne keressem tovább azt aki talán nem is létezik? Mégis mekkora hülyeség az, hogy határozottan leírom, hogy milyen pasit akarok, így még kevesebb az esély rá, hogy találjak valakit, mert ilyen nincsen. Ez nem úgy van, fel kéne adnom az elvárásaimat (ami lényegében annyi volt h olyan legyen mint én kb), belőlem is nem véletlenül van egy, talán ez elég is. Még ha lenne is hasonló, mennyi annak az esélye, hogy találkozom vele és eddig miért nem találkoztam? Ja és a kedvencem "ki akar egy rendetlen csajjal járni?" :D

De ha valamit megtanultam az életben az az, hogy inkább leszek egyedül, nem fogok megalkudni az ’héccencség’.

15338420_349024168807880_897590912949944320_n.jpg

Aztán maraton után lesérültem és sok időm lett. Ki tudtam még jobban aludni magam, összehaverkodtam az új kollégáimmal (nyáron csapatot váltottam), akik tök aranyosak, elkezdtek hiányozni a barátaim. Szóval egyik péntek este elhatároztam, hogy kimozdulok, kicsit félve, de életvidáman vágtam neki az éjszakának… És véletlenek és közösségi oldalak összessége kellett hozzá, hogy aztán megváltozzon minden, de megváltozott, méghozzá olyan természetességgel, mintha mindez magától értetődő lenne. Ezt nem fejtem ki, mert egyrészt még nem hiszem el teljesen, másrészt ahogy mondani szoktam, ’soha nem bízhatom el magam’. 

Az utóbbi időben tényleg csak annyit akarok, hogy minden maradjon úgy, ahogy van, de nem fog. Iszonyatosan gyorsan telik az idő, amit minél több élettel kell megtölteni. Továbbra is ezer célom van, és ahogy Lubics Szilvi is mindig mondja „kellenek a célok”. :)

Erről jut eszembe, Január végén ha minden sikerül, végre eljutok Szilvi ultrafutó táborába. Nagyon-nagyon várom már, hiszen csomó izgalmas emberrel ismerkedhetek meg és futhatok együtt. :)

 14716647_1076441385806403_1241290027225317376_n.jpg

Továbbá szeretnék továbbra is az oldalamon keresztül átadni a mozgás örömét és a természet szeretetét. Ezek olyan dolgok, amihez semmi nem kell, és amit nem mérünk km/órában, mégis gazdagabbak leszünk minden egyes élménnyel és érzéssel, és aki ezzel nincs tisztában, annak bármennyi pénze van, mindig is hiányt fog szenvedni, sosem lesz igazán gazdag. :) Pesze azért enni kell lencsét is január 1-én, futócipőt csak venni kell valamiből :D

Összefoglalva tehát idén több álmom is valóra vált, de mindegyikér kőkeményen megszenvedtem, de minde megérte. Százszorosan is :)

Címkék: sport célok versenyek magánélet maraton évértékelés ultramaraton futóverseny 2017 ultrafutás terepfutás 2016

7 komment

Börzsöny Vulkántúra

DSL 2016.12.13. 12:26

A Vulkántúra (43 km 2216 m szint)  gondolata akkor született meg a fejemben, amikor a maraton után a (nem túl nagy de hosszú ideig tartó) sérülésemből nem jöttem ki a Piros 85-re, sőt, tudtam hogy ehhez nagyobb türelem kell, úgyhogy elkezdtem egy távolabbi cél után nézni. Decemberre csak felépülök, ha nem akkor meg gáz van.

Így utólag is mondhatom, hogy tökéletes volt ez a választás, pont fel tudtam magam hozni annyira, hogy a sérülés helyét se érezzem ez alatt a majdnem 6 óra alatt.

Endrúval lebeszéltük már ősszel, hogy ide tuti megyünk, mondtam neki, hogy semmi időtervet nem tudok mondani, minden attól függ, hogy mennyire tudom visszahozni magam a sérülés után. Mert bár nem hagytam ki sokat, vagy 2 hónapon keresztül laza síkokat futottam, nem sok 1 órán felüli futásom volt november közepéig, elszoktam a domboktól és a hosszúktól. Na de ez a pár hét nem feledteti az elmúlt évek és hónapok munkáját – gondoltam és az utolsó héten inkább a pihenésre és a nátha kikúrálására fordítottam az időt.

170-es maxot írt Oli, de én már akkor tudtam, hogy a közelébe se fogok menni, ezt én most nem versenynek fogom fel. Ugyanakkor megtudtam (javítsatok ki ha tévedek, majd én is még korrigálok később), hogy a nőknél a 6 órán belüli teljesítés már jónak számít. Na, akkor legyen meg az 5:55.

Fél 5kor keltem, 5re jöttek értem, hogy ilyen 6:20 fele rajtolhassunk, ez az egyik legjobb ötlet volt ever, többször is eszembe jutott a „futás” alatt, hogy milyen jó, hogy egy perccel sem indultunk később. Hármasban toltuk, Endrú, Roland meg én. Endrúnak ez volt a nyolcadik teljesítése, de saját bevallása szerint eddig csak túraként ment neki. Nagyon jó volt velük menni, Endrúról ugye köztudott, hogy térképagya van, egy másodpercig ne kellett időt és energiát pazarolnom arra, hogy merre menjünk. Az első fél órát korom sötétben tettük meg, mert nem akartunk fejlámpát cipelni, de pont jó volt, mert ekkor még voltak túrázók, akik világítottak „nekünk”. 

borzsony_szint.jpg

Na kicsit felgyorsítom a beszámolót. Felmásztunk az első hegyre, jó hangulatban, fent hó, köd, szél, szóval jó keménynek éreztem magam, na de itt kezdődik csak a kör. A pálya ezért nekem technikás volt, persze a lejtőkön jobban paráztam álalában. Sok helyen volt nehezen futható egyébként emiatt is.

18 kili után jött a zsíroskenyeres pont és egyben az első konfliktus, amikor is Endrú jót akarva teletöltötte az ivózsákomat úgy, hogy amikor felvettem, majdnem összerogytam. Gyerekek, nem hazudok, úgy éreztem magam, mintha egy krumpliszsákkal a hátamon kellene másznom. Itt jött az a felismerés, hogy jó, hogy nekem van állóképességem, de nem vagyok erős. Egyenesen gyenge vagyok. „Értsétek meg, én egy törékeny nő vagyok!” majd köptem egy nagyot (futás közben megengedett, ugye? ?:D ). Ez a hiszi csak 5 percig tartott, amikor kilocsoltam vagy fél litert a 3-ból, máris jobban lettem, a második hegymenet is jó hangulatban telt, onnan meg csak le kellett ereszkedni a Magyar- Völgybe, egy utcsó hegy azt csókolom.

image3_2.JPG

Na, hát 28-nál rendesen frissítettem, ittam teát, ettem csokit, mégis megborultam kicsit utána, pont 4 óránál voltunk ekkor, eszembe jutott, hogy nyár óta nem futottam 4 óra felett. Hiába frissítettem, egyszerűen elszoktam tőle, fáradt voltam, miközben olyan sunyi emelkedőkön kellett haladnunk, ami szinte síknak látszik, de érzésre egyértelműen felfele visz.  Nem mondanám se holtpontnak, se falnak, egyszerűen ugyanúgy haladtam tovább, csak kedvem nem volt. 30-35 kili között szinte csak vánszorogtam. Úgy éreztem, mintha 80 kiló lennék, a ruhámban hordozom az összes kiizzadott vizet, a hátamon még 2 liter. Ja, és a fejem is kezdett elég rendesen fájni, talán mert 3x mozogtunk a tél (hegy) és a lájtos ősz (völgy) között. Tettem az egyik lábam a másik után, elmeséltem a srácoknak h de jó, hogy nem valami versenyre mentem, semmi kedvem nincs fullkreténbe tolni, nincs kedvem versenyezni, nincs kedvem egy számot kapni, hogy hanyadik lettem, csak szabad akarok lenni. És azt is elmondtam, hogy a Normafán százezredszerre megfutott libegő látványától előbb dobok egy hátast, mint a nagy NHH-ra való felszopástól. Bizonyám! XD

Szóval negatív voltam, egészen addig, amíg fel nem értünk, mert onnan tudtam, hogy ha a terepviszonyok engedik (hellyel-közzel), akkor lehet veretni mint állat lefelé.

image2_6.JPG

Szóval össze is jött az 5:47-es bruttó idő. Nagyon érdekes, hogy a Hegyifutó Világbajnokságon ugyanennyi táv volt 2800 m szinttel, mégis azt egy pörgős, odatevős terepfutásnak éltem meg, holott 6 órán kívül voltam. Ezt meg egy vánszorgós, kocogós túrának, ahol egy mikulás voltam, aki a hátán a világ összes ajándékát kell, hogy elcipelje a világ minden kölykének.

image4.JPG

Tanulság:

  • ha a jövőben terepultrázni akarok, erősödnöm kell, mert itt nincs kísérő, mint UB-n aki cipelte a frissítésemet
  • szerintem a vulkánt sokkal gyorsabban is meg lehetne csinálni, csak ugye decemberben olyanok a terepviszonyok, amik megnehezítik a futást
  • irtó hálás vagyok Endrúnak és Rolandnak a türelméért, hiszen egyértelműen én voltam a gyengébbik láncszem. Szóvsal köszönöm, hogy veletek mehettem!! :)
  • lefogyok és kigyúrom magam (se)
  • reggel kell indulni, minél korábban,
  • örülök, hogy letoltuk, de nekem ez most nem volt egy „Húbazmeg” feeling, se futásilag, se szépségileg, szerintem a pálya sem nehéz, én voltam a gyenge és lassú, mondjuk nem is siettem sehova
  • Utálom ezeket a sunyi emelkedőket, szeretem az egyértelműeket, ahol nem kérdés, hogy gyalogoljak- e. Ebből az okból kifolyólag, ez a Vulkán nem az én pályám, nem nekem kedvez, legalábbis mentálisan tuti nem.
  • Öltözködésileg, frissítésileg kurvajól csináltam megint, a Speedgoatban mentem, ami tökéletesen működött.
  • Nekem, az én agyamban ez ultrának számított, mert majdnem 6 órát mentünk és sok volt benne a séta, tökölés. túrának már nem nevezném, de csak mert nem akarom, túl hiú vagyok hozzá :D
  • nem éreztem magam többnek a teljesítés után, nem gondolom, hogy jót mentem, de egy nagy lépést tettem affelé, hogy felhozzam magam, erősödjek, ez az edzés tuti beépül majd 
  • nagyon rég volt izomlázam, főleg a lábamban, hiányzott már :)

image1_9.JPG

Strava link: https://www.strava.com/activities/798423703

Nemsokára írok majd egy update bejegyzést úgy cuzámmen mindenről, tudjátok, év összefoglaló, tervek jövőre nemsokára...

Címkék: futás börzsöny teljesítménytúra lassú kocogás terepfutás hegyimaraton

5 komment

Kényszerpihi

DSL 2016.11.02. 12:50

Hát van akinek feltűnt, hogy nem indultam a Piroson, kaptam üziket meg kérdéseket, hogy Miért?

Nost először is lesérültem a maraton után, és kihagytam egy hetet, ezt követően le is betegedtem, ami még 1 hét kihagyást eredményezett, majd olyan pulzusértékekkel kedztem el az edzéseket az antibiotikum kúra után, mintha épp a 2 órás maratoni rekordot tervezném megönteni.

Szóval máshogy volt kalandos ez az elmúlt 3 hét. Persze mondhatnám, hogy ha tudtam volna, hogy ez lesz, nem indulok el a Maratonon, mert a Piros lett volna a szezon versenye, és jajj, de szomi vagyok. De neeem, mert ha nem futottam volna maratont, nem sérülök le, nem lesz csomó időm baromságokat csinálni, és akkor nem megyek el Attis szülinapjára, nem veszek rész a Rácz Kati koncerten, ahol nem teszek fel egy képet instagramra, amit aztán nem kommentel be senki ééés nem ismerem meg ezáltal álmaim pasiját (imádkozzatok h ne legyen máshogy, különben kurvaciki lesz ezt visszaolvasni). Szóval nem kell sajnálni :) Najó, kicsit igen, mert már tökre meggyógyultram, de a lábam még mindig nem az igazi. 

Szóval most volt egy újratervezés, ami azt eredményezte, hogy a Vulkántúra lesz a következő és egyben szezonzáró (na azt majd meglátjuk :D ) cél, ami ugye egy terepmaraton TT.

Előtte még lehet vállalok egy rövidebbet, minden a lábamon múlik, de kicsit azért aggódom, nem roszabb, nem mindig jobb, tegnap pl iszonyat jól ment a futás, ma meg fájt kicsit. 

napfelkelte.jpg

hajnali kilátások :)

De el kell hogy mondjam, hogy amíg nem a derekammal vagy a gerincemmel van a probléma, nem tudok annyira kiborulni ezeken a sérüléseken. Egyébként meg már futok, csak nagyon lájtosan, kímélően, szóval nem para a helyzet, mondjuk ha a szívemre teszem a kezem, tudom, hogy simán előfordulhat, hogy több idő meggyógyulni, és nem lesz idén verseny legroszabb esetben, de az is lehet, hogy megjavulok addig. Addigis elszórakoztatom magam a hajnali sötétben futásokkal, amiben egyre bátrabb leszek, és hát van hova fejlődni. Alapból béna vagyok a tejtőn, de egy szál fejlámpával gyakorlatilag egy óráig gondolkodom minden egyes lépésen, most majd lehet gyakorolni UTH-ig :)

Egyébként bevallom őszintén. hiányzik a versenyzés már, de most nem mehetek, le kell nyudognom a ... :)

Címkék: sport sérülés futás maraton terepfutás instagram

9 komment

Soha többet maraton (?)

DSL 2016.10.10. 10:39

 

Előre szólok, nem biztos, hogy ez egy motiváló bejegyzés lesz. Hálistennek megtehetem, hiszen ez a blog őszintébb annál, minthogy csak áltlános motivációs szövegeket írjak, meg sablon dumát.

Ez a blog az utamról szól, leírva minden gondolatomat, ami én vagyok és én nem csak futó vagyok. Ez több annál. Egyrészt segít feldolgozni az eseményeket, ha szavakba öntöm, másrészt jó lesz visszaolvasni, talán majd a gyerekeimnek is megmutatom és a legfontosabb, hogy aki olvassa, lássa, hogy mennyire emberből vagyok és mennyi minden háttérmunka / bizonytalanság / agyalás van amögött, amit végül leteszek az asztalra.

14599915_1191586137579994_177702038_o.jpg

mióta nem sarokra érkezem, fáj a vádlim :S XD

Nos, 12. nő lettem a 1214-ből. Na ez az ami engem nem érdekel, csak baromi jól hangzik. Viszont az időm (3:12) egész jó lett, 4.30-as átlag azért szép, főleg mert edzésen is ritkán jön össze. De az örömködés ezúttal valamiért elmaradt. Még a célban is.

futi_m1.JPG

Számomra az egész egy fal volt, amit ahogy toltam végig, egyre súlyosabb és súlyosabb lett. Persze, nem azt mondom, hogy már az első 10 kili is szar volt, de a félmaratonnál is azt vártam, hogylegyek túl ezen az egészen.

Az edzői utasítást - ne szépítsük - nem teljesen tartottam be, mert a tervezett tempót csak 170 körüli pulzussal tudtam tartani, így végül letoltam 171-es átlagpultussal az egész versenyt. Ezért kicsit csalódtam is magamban, asszem 171es átlaggal sokmindenki utánam tudná csináli ezt a "mutatványt".

Tudtam, hogy fájni fog és lélekben treníroztam magam erre, azt hiszem ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ne lassuljak be, ne szálljak ki. tudtam, hogy ez nem nekem való, nem szeretem a síkot lyen hosszan (vagy pedig ilyen röviden, hogy ekkora tempót kelljen menni). Érdekes egyébként, hogy milyen könnyen elhatározza az ember magában, hogy majd 30 körül kiröhögi a saját fájdalmát, meg hogy sosem adja fel, de megmondom őszintén, nekem megfordult a fejemben, hogy kiszállok és hagyom az egészet a francba. De persze tovább mentem, kibírtam, asszem most fejben voltam igazán erős, ugyanis tartottam azt a pulzust, amiben elindultam. 

futi_m3.JPG

És mégvalami: nagyon sokszor hallottam a nevemet, baromi sokan drukkoltatok és higyjétek el, számszerűsíteni lehetne, hogy amikor meglátok egy egy ismerős arcot, meghallom a nevemet, automatikusan nő a tempóm. Annyira sokat számít ez, hogy az nemigaz! Nem minden nap dumálgat az ember Lubics Szilvivel a rajt előtt, vagy hallja a nevét Maráz Zsuzsitól. Ez olyan hihetetlen. Ugyanakkor meg ugyanolyan emberek, és egyébként nem lennék Szilviék helyében, napi 24-ben azt kell hallgatnia, h ő milyen jó. Idegesítő lehet néha, én frászt kapnék tőle.. :D

Amikor az utolsó kiliken leelőzött az egyik olvasóm (Sopánka - vajon miért ad magának ilye nevet?) frissen, vidáman, és bíztatott, az oltári jól esett, erre jók a fordítók, egy egy ismit látsz, rögtön jobban leszel. Kint volt Hanka is szurkolni, Marci fotózott ( aki kedvet kapott a maratonhoz, úgyh a 2017 izgi lesz!! :) ) 

14571825_1191586120913329_212878208_o.jpg

aranyélet

Annyira tudtam egyébként, hogy ez nem az az örömmámoros élmény lesz, hogy mondtam szüleimnek, hogy ki se jöjjenek, majd hazamegyek ebédelni. Egyedül Marci jött ki a célba, aki szemtanúja volt annak, hogy mennyire nem érzem jobban magam ettől. Mondjuk kicsit szarul is érzem magam, hogy ennyi időt pazarol rám, pedig nem, nem járunk. Remélem majd rájön, hogy ennél sokkal jobbat érdemel. 

Hát igen, itt jön az, hogy annyira leszarom ezt az egészet ha nem tudok kivel osztozni az élményekben. 2010ben volt az egyik legnagyobb depressziós időszakom, a legnagyobb szerelmi csalódásom ever. Azt mondják a számmisztikában, hogy a hetedik év kritikus, csakis efféle hülyeségekkel tudom megmagyarázni, hogy miért 2016-ban érzem magam megint iszonyatosan szarul a világban. Bár sztem egyszerűen arról van szó, hogy már tökre elveszettem a hitemet, és inkább abban kezdek hinni, hogy 30 felett csak maradék lettem. Nem arról van szó, hogy nincs önbizalmam, szerintem jó csaj vagyok. :D Hanem hogy nincs még egy olyan hülye pasiban, aki hozzám való. (Vagy pedig jól elbújt.) Vajon hányszor kell ezt még leírnom, hogy elfogadjam?

14614287_1191573744247900_1868575568_o.jpg

jól nézzétek meg az arcom, igen, ennyire szarul voltam, ahogy kinézek :D

futi_after_hoka.jpg

szüleimnek jelentem, hogy ebbe se sikrült belehalnom

Na elég a nyávogásból. várnak a dombok, végre, végre újra terepen futhatok, és egy olyan versenyre készülhetek, amit élvezni fogok. Sokat várok a Piros 85-től, de nem, nem teljesítményben, hanem lelki szinten. Életem első igazán hosszú terepultrájára készülök, már hetek óta ezt várom. Nem sok szebb dolog van az őszi erdőnél. :)

( De egyelőre fája jobb vádlim, ahogy tavasszal, remélem gyorsan elmúlik..)

kicicam.jpg

Női csapat OB 2. hely az én Kicicám nyakában

 

 14581328_10154053698582689_4990424070525910302_n.jpg

itt épp levonom a tanulságot Diának és Kingának

Frissítés: 7 kilinként (félóránként) zselé, + nagyon híg iso az egyéni frissítés keretein belül, ami jól működött. Persze ahol volt ott húzóra kóla ;)

Mivel nem írok le ide minden apróságot, továbbra is követhettek a Fácsén: 

https://www.facebook.com/runbabyrunblog/

Strava link: 

https://www.strava.com/activities/739137867

Címkék: sport verseny futás szenvedély maraton

18 komment

Vár a Hármas ’16, avagy bátraké a szerencse

DSL 2016.09.19. 10:28

Nem először fordul elő, hogy a verseny előtti héten betegszem le, de ez soha nem pszichoszomatikus, mindig fizikailag kimutatható tünetei, láz, takony, köhögés, stb.. Idén a láz elmaradt ezért bizakodó voltam… Na jó, nem igaz, halálra voltam rémülve, hogy mi lesz majd, főleg, miután életembe először nem tartottam titokban, hanem jól beharangoztam, hogy mire is készülök. :D

v3_cover.jpg

A pénteket és főleg a szombatot pihenéssel töltöttem, megittam vagy 10 liter gyömbéres teát és a szeptemberi fizum felét olyan fölösleges faszságokra költöttem, mint pl Echinacia cseppek, lándzsás útifű szirup, negró, negró szerű másfajta cukorka, Neocitran, Aspirin + C, probiotukum, ha ezek elcseszi a gyomromat, torokfertőtlenítő, mézpasztilla… na asszem most kéne ugornom, mielőtt elalszotok  :D Lényeg, hogy mindent magamba tömtem megtettem, amit csak tudtam.

A Vasárnap reggel 7-es rajt, kapóra jött, olyannyira kialudtam magam, hogy még az 5:25-ös ébresztő előtt keltem, így nyugiban meg tudtam kávézni, bepakoltam egy csomó zselét, sótabit, zsepit, és egy petpalackot, mert rájöttem, h nincs egy normális kulacsom, ami jobban funkciónál.

Rajt pontban 7-kor a Clark Ádám térről, és most jön az egyik leglényegesebb dolog. Az Oli féle „magic number”, avagy a max pulzus, ami felé nem mehetek. Ez a szám hál istennek elég magas volt, 170-ig mehettem, amit az első 10 kilin ki is használtam, mert kerestem magamat, hogy milyen formában vagyok, hogy vajon így betegség után milyen tempóra elég ez. Kiderült, hogy elég sok mindenre, ám ahhoz, hogy végig tudjam nyomni egyenletesen és élvezzem, egy kicsit vissza vettem, így jött ki egészében a versenyre a 165-ös átlag.

Bátraké a szerencse, írom ezt az idei menetre, de miért? Nos, sokszor mondták már a belső hangok versenyeken, hogy talán meg kéne futni az adott emelkedőt, még ha meredekebb is. A felkocogás nekem megy, olyan könnyednek érzem magam benne, míg a gyaloglás nagyon igénybe veszi a derekamat.

v3_30.jpg

Köszi Emesének a képért és a szurkolásért

A pályacsúcs mellett volt egy titkos célom, ami nektek talán nem mond semmit, de nekem régóta vágyam volt, hogy a Diósárok úti szakaszt végigfussam. Ez azért necces, mert baromi meredek és hosszú,  kb 15 kilinél van, azaz még a felénél sem vagyunk, ráadásul a második fele durvább a pályának, szóval be kell osztani az erőt, de éreztem, hogy menne. Ment, ráadásul bőven 170-es pulzus alatt, kocogtam fel mosolyogva, közben irtó keménynek éreztem magamat.

Annak idején Dobay Attilától hallottam, hogy ha valaki (most nem a top futókról beszélek) kicsit túltolja, és 2 órán belül ér a fél távhoz, az a második részben visszaüthet. Most utólag ezt sikerült megcáfolhatom, íme az első szakasz:

https://www.strava.com/segments/8192741

Vicces volt, hogy 9-re mondtam a szüleimnek a Normafához való érkezésemet, de én 8:50 előtt bőven ott voltam, úgyhogy a hűlt helyemet találták. :)

Hallottam már emberektől közben, hogy tuti meg lesz a pályacsúcs. Erre a következőt mondtam (magamnak): soha, de soha nem bízhatom el magam, amíg a verseny tart, bármi megtörténhet. A következő lépésre kell koncentrálnom és fejben a versenyen lennem. Majd ha sikerül, na majd akkor örülök. Persze így azért az egész verseny is jobb hangulatban telt számomra és éreztem, hogy kifutottam a náthát, az enyhe fejfájásom is inkább a megeröltetésnek tudható be. Az idő ideális volt, a jelölés még a tavalyinál is szuperebb.

A pulzus nagyon sok mindent megengedett, a lefeléken az aszfalton kicsit éreztem a derekamat, próbáltam óvatosan gurulni, minél kevesebb becsapódással. A felfeléken legtöbbször kocogtam, igen, az ilyeneken is:

v3_35.jpg

Mind a Mátrabérc Trail, mind a Hosszútávú Hegyifutó VB olyan bátorságot és magabiztosságot adott nekem, amit ezen a versenyen tudtam kamatoztatni. Természetesen a bátorság nem összekeverendő a vakmerőséggel. Minden egyes megfutott emelkedőnél ott lebegett a fejem felett, hogy még mennyi van hátra és ennek tudatában voltam bevállalós.

Mindenki mondhat bármit arról, hogy a pulzus nézés elveszi az örömöt, meg visszafog, blablabla, de ez nem az első alkalom, hogy ugyanolyan szabadon futok, mégis egy olyan kapaszkodóm / biztonságérzetem van, ami által még jobban ki tudom hozni magamból a maximumot, nem futom el az elejét és ha kell még rá is kapcsolok, amikor látom, hogy engedik az értékek. Persze ehhez egy olyan edző kell, akit elismersz, akinek a tudásában megbízol, különben hogy hagynád, hogy egy ember megmondja neked hogyan fuss? :)

varaharmas1.jpg

utolsó kanyar

Egészen a 41. kilométerig viszonylag nagyon jól ment, aztán amikor a Fenyőgyöngye után ráfordultam a meredek single trackes ösvényre, elfogyott az erőm. Ez valszleg energetikai probléma lehet, egy falat akármi és egy kis pia helyre tett volna, de úgy gondoltam, vendégségbe jobb éhesen érkezni :D A végén faterom megmászta velem az utcsó emelkedőt és Marci meg tök jó sztárfotókat ksézített rólam, kár, hogy pont akkor, amikor kivoltam, mint a liba :D

varaharmas2.jpg

a város felett lobogó hajjal :D

Szóval az utcsó kili nehéz volt, ami azért volt jó, mert nem volt bennem az, hogy esetleg nem futottam eléggé ki magam, nem adtam ki magamból mindent. Beérve láttam, hogy az eredményem 04:04:06, azaz 22 perccel futottam jobbat az eddigi Wermescher Ildikó által 2010-ben felállított női pályacsúcsnál. Szenzációs érzés ez, ilyen jó időre nem számítottam. :)

v3_policesport.jpg

Top 3 nő - vagányság

Pár futóspecifikusabb adat:

  • Cipő: Hoka Stinson 3 ATR: ez a cipő nálam kétéltűként funkciónál, nem véletlenül a kedvencem. Terepen és aszfalton is futok vele, így ezen a félig meddig terep, de főleg aszfaltos versenyen telitalálat volt.
  • Compressport sort és szár. A sort tartotta a csípőmet, védte a derekamat, a szárat azóta hordom hosszabb versenyeken, mióta egyszer (amikor nem volt rajtam), kijött az IT szalag sérülésem
  • Frissítés: mindenféle zselé ami a kezembe került, a dechathlonostól kezdve a márkásig, ami épp volt otthon, 1 pogácsa, 3 sótabi, 1 magnézium ampulla, iso, víz, kóla
  • Zokni: Injinji, versenyekhez mindig ezt veszem
  • A legjobban eső dolog, amit soha nem hagytam ki a pontokon: kóla

 varaharmas4.jpg

boldogan és fáradtan 

A verseny közben megfordult a fejemben, hogy minek kínzom magam hülye sík maratonokkal, amikor ez az, amit élvezek, de közben észhez tértem, szóval szerintem letolom a Spar Maratont, ugyanis egy sík maraton összemérhető és nagyon jó visszacsatolást ad ahhoz, hogy mennyit fejlődtem az adott évben. Olyan int egy záróvozsga. Nem mindig jó, de egy évbe egy kell.

Szóval a következő verseny a maraton, de a következő nagy cél, és egyben a szezon zárása és főversenye számomra a Piros 85, nagyon izgulok és várom már! :)

 

Strava link: https://www.strava.com/activities/716180883/overview

Eddigi Eredmények: http://varaharmas.hu/index.php?page=results&workplace=open

13 komment