Run, Baby, Run

2012 augusztusában elhatároztam, hogy futni fogok. Mindegy milyen gyorsan, mindegy mennyit, mindegy hol. A futás megváltoztatta, jobbá tette az életemet. Nem titkolt célom másokat is mozgásra ösztönözni. Az írásaim megosztóak, nem csak a futásról szólnak, hanem mindenről, ami én vagyok.

13530243_1122671174442729_1671970807_n.jpg

Friss topikok

Piros 85 előtti elmélkedés

DSL 2017.10.19. 14:07

Sokszor eljutottam már odáig ezen a versenyen, hogy meglegyen a rajtszámom, de számomra a Piros 85 az elmúlt években olyan volt, mint a Harry Potterben a Sötét varázslatok kivédése c. tárgy: átok ült rajta.

Először 2014-ben kellett visszamondanom a versenyt egy sérülés miatt, majd 2015-ben babonából nem neveztem előre, de tervbe vettem a versenyt. Persze ekkorra már elfáradtam az őszi versenyszezonban, ezért mégsem jelentkeztem rá.

Tavaly szintén neveztem, ám a Spar Maraton úgy leamortizált, hogy újra lesérültem, ezúttal a vádlimmal volt valami, amivel hosszú hetekre kivontam magam a forgalomból.

Idén először kihagytam a maratonfutást a Piros 85 javára, biztosra akartam menni. Tudtam, hogy az aszfalt az, ami számomra veszélyes lehet - már ami a sérülést illeti - így hosszabb versenynek "csak" egy Vadlán Ultra Trail rövid távot vállaltam be annak reményében, hogy 3 hét alatt kipihenem a versenyt.

 

Most csak egy kis torokfájás - nátha - gyengeség kombóból kellett kilábalnom, de ez nálam óramű pontossággal szokott jönni az ősz közepén, nem tekintem akadálynak. :)

Hogy mi a cél ezen a versenyen? Először is rajthoz állni :D

De tudom jól, hogy konkrétumok érdekelnek titeket. Így nem jövök a fos sablon álszent dumákkal, amiket mindenki mondogat, hogy végigmenni, meg „jajj, utolsó leszek”, meg „csak magammal versenyzem”.  

Vannak elvárásaim magammal kapcsolatban, van időtervem és nem, köze sincs a pályacsúcshoz. Nem magammal versenyzem, hanem magamért. Szeretnék nem versenyezni, illetve szeretnék úgy versenyezni, hogy ne zavarjon be a külvilág és erre fogok törekedni.

Nem hiszek abban, amit sok mindenki hangoztat: A futás olyan, hogy amit beleteszel, azt kapod vissza.

NEM!

Hány olyan ember van, aki nálam sokkal fegyelmezettebben készül, mégis gyorsabb vagyok nála? Hány olyan ember van, aki kezdetektől fogva lehagy engem, pedig még szinte most kezdett el futni? Es van egy szint ami felett már szinte károsak az edzések, am felett már leamortizálod magad.

 

Bizony! Azt, hogy milyen eredményeid vannak, nem csak az edzés határozza meg. A gének, a terhelhetőséged, a sportmúltad (!!!), nagyon sok minden benne van a pakliban. Ezzel persze nem szabad kibújni az edzések alól, sőt, fontos, hogy fel legyenek építve a heteid, csak éppen el kell fogadni a külső tényezőket, hogy ne érjen minket csalódás.

 

Azzal soha nem lehet mellé lőni, ha valaki egy jó edzővel, szisztematikusan készül. Nemcsak a jó eredmény, hanem a biztonságos felkészülés érdekében.

 piros85rajtszamom.jpg


Én az UTH óta nem tudtam annyira fegyelmezetten edzeni, főleg mióta kutyával futok (bár volt egy 2 hónap, amikor Mágnes nyaralt, akkor egyedül futottam). Nincs olyan, hogy saját tempó, nincs olyan, hogy pulzuskontroll, nincs olyan, hogy csak magamra figyelek. Kicsit rövidültek a távok, picit fokozódott a tempó, rángatás, rákiabálás, kutyakaki összeszedés, fegyelmezés, stressz. De így sem panaszkodom! :)

Én annak idején azért kezdtem ultrázni, mert üres volt az életem, és ki akartam tölteni az űrt. A világ azonban változik és ez az üresség be lett töltve, a futás azonban megmaradt egy fenntartható szinten. A mindennapjaimmá vált, de már nincs szükségem arra, hogy annyira kifussam magam, hogy teljesen OFF-on legyek, nem is engedhetem meg magamnak. De tudom, érzem, hogy a futás nekem örökké szól, akr versenyzem, akár nem.

Annyi más jó dolog is van, amiért érdemes élni, amit párhuzamosan tudom csinálni, ami örömet okoz. Tegnap például céges adománygyűjtést rendeztünk az Ebremény javára és egy csomó lóvét összeszedtünk az árva kutyusoknak meg cicáknak! :)  

Mindezek ellenére úgy érzem, hogy jó formában vagyok, egyáltalán nem kifogásnak mondom a fentieket, a rendszeres edzések, futások, étvégi hosszabbak ugyanis megmaradtak, heti egyszer meg otthon is hagyom a kutyát, hogy meglegyen az „én idő”.

 

Szeretnék helyt állni a mezőnyben, ami nem mindennapi lesz, ezúttal megnéztem a rajtlistát:

Paál Emőke

Tiricz Irén

Makai Viki

Mag Erika

Cecan Cristina

Szimandl Anita

Horváth Kornélia

 

Ők csak azok, akikről tudom, hogy nagyon jók, érdemes hát figyelnetek rájuk, ha az élmezőnyre vagytok kíváncsiak. Sokat gondolkodtam arról, hogy mi legyen a célom, hiszen borítékolható, hogy nincs esélyem a dobogóra, de mégis fent kell tartanom a motivációm. Egyébként ez az egész versengés egy kívülről jött motiváció, egy külső nyomás, szívem szerint szarnék bele majd úgyis eldől ki a gyorsabb, kár ezzel foglalkozni, engem ez inkább csak feszélyez. A belső motiváció a flow állapot elérése, egy lendületes menet.

Bizony. Ez egy ilyen önző dolog. Egy ultrafutó nem hős, hanem jól akarja érezni magát, új dolgokat megélni, közelebb kerülni a természethet és önmagához. És ez így van rendjén. Ha jól csinálja, még jellemformáló is lehet ez a mozgásforma. :)

Na de mégis mit várok a versenytől? Szeretnék egy 10 órás időt futni, mert szerintem, ha nagy küzdelmek árán is, képes lehetek rá. Ez persze attól is függ, milyen állapotban állok a rajtba. Az UTH-n például 100%-os voltam testileg és lelkileg. Függ a terepviszonyoktól is, hiszen ellenségem a sár, a csúszós talaj.

 

Továbbá ne felejtsük el, hogy a teljesítéssel megszerzem a kvalifikációs pontot arra, hogy beadjam a jelentkezésemet az UTMB CCC távjára is, és bizony ez nem függ az eredménytől vagy időtől. Ezután pedig a sors(olás) dönti el, hogy mit hozzon 2018. Na ez az igazi izgalom! :D

 

 

 

1 komment

Vadlán Trail beszámoló

DSL 2017.10.08. 20:27

Az egész úgy kezdődött, hogy az Ultrabalatonon 2016-ban már Keszthelynél jártunk a kísérőimmel (= túl a felén, kezdtem jó szarul lenni), amikor is ott termett egy arc, egy fél literes kólás palackal, amiben egészen más volt, bár színre hasonlított. Zalán volt az, akit sokan jól ismerhetünk a Straváról,  ez nekem olyan 10 kili után esett le ( najó, nem esett le, hanem felvilágosítottak). Egy jó kis fűszeres házipálinkával lepett meg minket, aminek -  utólag belegondolva  - fájdalomcsillapítóként hasznát is vehettük volna.

Ők rendezik a Cserszegtomajfutást , ami nekem mindig ütközött valami aszfaltos szarral ( hahaha), de 2017 a terep éve nálam ugyebár, úgyhogy amikor meghívást kaptam a Vadlánra, rögtön elfogadtam, de csak a rövid távot, mert a 108 engem kiiktatna egy időre az élők sorából. Márpedig ezt nem tehetem meg, hiszen fő versenynek a Piros85-őt neveztem meg, ami 3 héttel utána van.

22292544_10212475382333653_1811594658_o.jpg

egy fontos eleme a frissítőasztalnak

Sokat röhögtem a Balaton Trail első rendezés botrányosságán, sajnos Facebookon nem találom már, de nyilván kellemetlen lett volna fent hagyni a bizonyítékokat. Valami olyasmi volt, hogy a rendezők nagyon értettek a csilli vili honlapok szerkesztéséhez, de az utolsó – verseny előtti – éjszakán szerették volna a pályabejárást és szalagozást intézni, ezért az emberek a rajtban tudták meg, hogy nincs meg a pálya fele LOL.

Itt épp az ellenkezője történt, nyár óta minden hétvégén pályabejárást szerveztek, tehát a különböző szakaszokat előre be lehetett járni, amik a fényképekből ítélve nagyon jó hangulatúan teltek. Valahogy ilyenkor érzi az ember, hogy jó kezekben lesz. A verseny előtt meg kellően el voltunk látva minden infóval, amire szükségünk volt, időben jöttek a tájékoztató e-mailek, a rajtot megelőzően pedig napi 24-ben lehetett rajtszámot átvenni, valamint a tornateremben aludni számítva ezzel a messziről érkezőkre. Megmondom nektek őszintén, én itt nem izgultam. Volt bennem egy olyan érzés, hogy jó lesz, élvezni fogom, ha meg fáradt vagyok, hát majd lassítok. 44 kilométer nem a világ, állítólag ez egy jól futható, dombos pálya. nekem meg pont erre volt szükségem. Azt kívántam, ezen a versenyen töltődjek fel, próbálgassam magam, de ne nyomjam meg nagyon, be izomból menjek, ne készítsem ki magam. Csak a természet és én, szinte ki voltam éhezve erre a hosszú futásra és nagyon vágytam már rá, hogy új terepen futhassak.

22343582_10212475382813665_676914659_o.jpg

a hosszútávosok ezt tolták

A verseny előtt megfelelően kipihentem magam, bár valamiért a gyomrom fájt, napok óta és nem tudom mitől. Ittam a gyógyteákat, kíméltem, de más bajom nem volt, így hát nem foglalkoztam a dologgal, hiszen azért nálam ez nem ritka, szerencse, hogy futásnál eddig nem hagyott cserben.

Pénteken átvettük a rajtszámot, a szüleim vittek le, a barátom ( vagyis boccs: csáávóóm :D ) otthon maradt a kutyával. Apropó, imádom Mágnest, de nagyon jó érzés volt nélküle futni, jó volt csak magamra figyelni. Ilyen lehet egy gyerekes anyának is, aki szereti a gyerekét, de iszonyatosan élvezi ha egyedül lehet :D Ez nem gáz, ugye? :D

22345469_10155116868277689_1060979120_o.jpg

Már a rajtszám átvételnél eszem iszom, tésztaparti, pogácsa, és ki volt téve a frissítőasztal is, hogy pontosan tudjuk, másnap mit találhatunk majd az asztalokon. Közben a szervezők minden kérdésre válaszoltak és mosolyogva segítettek az önkéntesek. Jó érzéseim voltak. Miután felkaptuk a szajrét, Badacsonyban aludtunk, nagyon kellett vigyázni, mivel ez egy nyaraló, nincs fűtés, szóval melegítőben, három takaróval aludtunk, nehogy pont a nagy nap előtt fázzak meg. Reggel 4.20kor kelés, kávé és már indultunk is a cserszegtomaji iskola tornatermébe, ahol ( beszartok) még reggeli péksütit is kaphattak az éhes szájak. Az én reggelim 4 darab széntabletta volt hahaha, bizti ami bizti. A gyomrom továbbra sem volt jó, de nem volt vészes, majd kifutom.

Gyorsan teltek a percek a rajt előtt, éjszakai hangulat volt bőven, korom sötétben rajtoltunk pontban reggel 6-kor. Én a mezőny elejével mentem el, egész egyszerűen azért, mert itt most senki nem sietett. Gyerekek, olyan, de olyan felvezetésben volt részünk, amilyet én még nem tapasztaltam. Az első órában minden sarkon, minden 100 méteren állt egy önkéntes, világított, bíztatott minket és mutatta az utat. :) Nagyon nagy jófejség ez szerintem és már imádtam az egészet, pedig még sehol nem voltunk.

22311964_10212475681621135_244620303_o.jpg

Az első 10 kilin még eléggé fájt a gyomrom, kicsit a futógatyám is szorított, miután megigazítottam, jobb lett, viszont elég lazán kajáltam, de mivel mostanában a Scitec Isot használom a 0 kaloriás pezsgőtabi helyett, így folyadékkal is viszek be valamennyi szénhidrátot. Egyelőre ez a dolog beválni látszik. Továbbá óránként sótabi, zselé (a dechathlonos bőven jó), frissítőpontokon pedig kóla-ropi kombó (és egy két kedves szó az önkéntesektől! :) ). Ettől valamelyest jobb lett a helyzet, 2-3 óra után ez a gyomorbaj kicsit alábbhagyott, hozzátenném, hogy az emésztésem tökéletesen működött, ezáltal futni is ugyanolyan jól tudtam.

A pontokon sok-sok ember bíztatott ( köszönhető a váltóknak), néha 1-1 ember előzött meg, de ők váltósok voltak. A félmaratoni távon vált el a hosszú távosok és az én távom útvonala. Innentől kezdve egy futóval sem találkoztam. Én voltam és a természet. Pulzust nem mértem, csak idegeskedtem volna rajta, ösztönösen tudtam, hogy menjek, a pálya 95%-a számomra futható / kocogható volt és én arra is törekedtem, hogy minél kevesebbszer váltsak át gyaloglásba, így nem esek ki a ritmusból. A maradék 5 százalék viszont kapaszkodós / technikás / meredek volt, bizonyám! :)

Ja, egyébként a jelölés jó volt, bár én ráraktam az órámra a trekket. Most először kijelenthettem, hogy szuperül állítottam be az órát, egész jól kiismertem már, csakis azokat az információkat láttam a számlapon, ami nekem szükséges, ami előre visz. Nagyon megszerettem a Suunto Spartan Ultrát, jó szolgálatot tesz.

A cipő mi más lett volna, mint egy jó kis Stinson ATR, minden jelentősebb versenyemen ebben megyek. Bár nem annyira recés a talpa, de a puhaság számomra fontosabb, főleg a hosszú távoknál, ehhez persze a szokásos Injinji zoknim is asszisztált.

Na szóval a történet további részében futottam, futottam. Számomra egy tempó létezik: a saját tempóm. Mivel senki nem zavart be körülöttem, így tényleg úgy mentem, ahogy jól esik, figyelembe véve, hogy ez verseny, tehát az "ahogy jólesik" sávnak a felső határán, de semmi izmozás nem volt.

22345228_10155116867987689_123368750_o.jpg

A célban pedig meglepően tapasztaltam, hogy én vagyok az első célba érkező totálban, ez vicces volt, mert még nem történt velem, meg tök vagányan hangzik, gondolom, a fiúk ennek azért nem örülnek. A pasik ugyanis nagyon nehezen viselik, ha egy nő megelőzi őket nem? Srácok, javítsatok ki ha tévedek! :D

 Egy igazán ötletes Finisher Stonet kapott minden célba érkező, valamint nagyon sok felajánlás volt a támogatók részéről, úgyhogy én egy wellnesshétvégével, tapolcai tavasbarlang belépővel és egy cserszegi fűszeressel lettem gazdagabb. :)

22396731_10155116867972689_132412106_o.jpg

Már most írjátok bele a naptáratokba, hogy jövő októberben erre a versenyre jöttök, mert egész egyszerűen nem lehet hibát találni benne. A Vadlán Ultra Trail hamarosan bekerülhet a top 10 magyar legjobb terepversenybe, azt is el tudom képzelni, hogy jövőre nevezési korlátot kell majd alkalmazni, mert akinek van esze nem hagyja ki, ráadásul pont jó időpontban van megrendezve.

20171007_102524.jpg

gyúrunk vazze strarter kit :D

Az én testemnek és lelkemnek nagyon jót tett ez az élmény, természetesen semmi okom rá, hogy elbízzam magam, hiszen három hét múlva dupla ennyit, brutál mezőnnyel megyek. Éppen ezért ezt a 3 hetet arra használom, hogy regenerálódjak, szinten tartsam magam és erősítsem az immunrendszerem.

 

Strava link: https://www.strava.com/activities/1218630347

2 komment

Megnéztem a Fűrészt

DSL 2017.09.23. 13:50

A Fűrész eredetileg egy verseny lett volna tavaly ilyenkor, de végül a terepfutás "körző" füle alatt találhatjátok meg:

Fuss a saját utadon! - mondom ém is mindig mindenkinek. Nos, míg Csernus Brigi lefutotta a Kört Harmadszorra, én a magam szintjén egy 5 kilométeres kihívást teljesítettem ma. Táv 5 km, teljes emelkedés 350m, teljes ereszkedés 325m. 

Gondoltam, 5 kili, na az lófasz, odamegyek és beilletsztem a hétvégi futásom egyikébe azt élem tovább az életem, de azért ez mégsem volt ilyen egyszerű. 

Mondjuk én ugye alapvetően futó vagyok, nem pedig autós, aki néha fut és mindenhova autóval viszi magát. Tehát eleve fel kellett futnom a kezdő ponthoz a Normafára, ami jó kis belemelígés volt:) A másik nehezítés, hogy lazán aszfaltosban indultam, mert miért ne, de az esőzéesk miatt picit nagyobb volt a sár, így főleg a lejtőkön kellett visszavennem. 

Strava Log

Kinek ajánlom a Fűrészt?

- Aki szerint 5 kili nem táv

- Aki úgy véli, hogy 6 perceseken kívül már meg nem futunk, hanem túzázunk

- Aki szeretne technikás terepen gyakorolni és el tudja engedni a futómozgást időnként

- Aki rá tudja tenni az útvonalat az órájára, mert az út jelöletlen, néhol full benőtt ösvényeken megy

- Aki eljutott oda gondolkodásban, hogy a terepen mi vendégek vagyunk és az edrő az ottlakó állatok otthona és ezt tiszteletben tudja tartani

- Aki rágódik valamin, kezdi unni az edzéseti, mind mind ajánlom, mert ez megadja az "itt és most" feelinget

Kinek nem ajánlom?

- esti futáshoz / esős időben

- aki pulzuskontrolos edzés részeként akarja "futni"

- aki nem gyakorlott a terepen és nincs megfelelő cipője, avagy félti a fuháját ( az enyém tele lett bogánccsal)

furesz.jpg

Mire figyelj?

- Az órádra végig, mert van olyan ösvény amit nem találsz meg elsőre

- nekem mindennel együtt bruttó 54 perc lett a menet, tehát nem baj, ha legyelább egy kis kulacs izó van a tarsolyodban

- hosszú gatyát vegyél, mert sok a susnyás

- használj valamilyen kullancs elleni szert

Nekem, nagy élmény volt a mai, hamarosan visszalátogatok, remélhetőleg kevesebb tévesztéssel. Szerintem az ilyen pályákon nagyon sokat lehet tanulni. 

2 komment

Budapestrun Ladies & BUG 2in1 versenybeszámoló

DSL 2017.09.16. 14:23

Ott tartottam, hogy nem írtam beszámolót a világbajnokságról, de röviden összefoglalva annyit írnék, hogy nagyon kalandos volt és számomra iszonyatosan élvezetes. Olyan dolgokkal kellett megküzdenem, amiktől nagyon féltem (jégeső, patakokban lefolyó víz, köd, 3000m szint, 2000 fölötti hegycsúcs), de utólag rájöttem, hogy nem vesz el semmit az élményből, éppen, hogy hozzáad,  maximum lassít kicsit, de ezzel minden versenyző így volt. Kár, hogy szar időt mentem, de nyilván ez relatív és tudnom kell, hogy a világ legjobb futóihoz nem hasonlíthatom magam, szóval összességében elégedett vagyok. Azért az zavar, hogy NULLA kép készült rólam futás közben, 0, zéró, O. Márpedig ami nincs megörökítve az meg sem töürtént, még jó hogy le van Stravázva. ;)

ladies_fut.jpg

A nyár további versenyei közt volt a 6.6 kilométeres Budapestrun Ladies, amit 35 fokos hősében futottunk. Persze nevezésnél ezt nem láttam előre, bár a délután  3 órás rajt nem sejtetett jót. A terv az lett volna, hogy egy négyes alatti átlagot hozzak. Tavaly ez sikerült egyszer egy ugyanilyen rövid versenyen, persze nyilván nem kell semi durvára gondolni, 3:58-as átlag már egyszer sikerült, ha ezt tudnám nyújtani, boldog lennék.

Nos, ebből semmi nem lett, gondolom a forróság vette el a sebességet, vagy nem gyorsultam tavaly óta (de szerintem gyorsultam, most, hogy hűvösebbek a reggelek, ugyanamellett az érzés mellett gyorsabb a tempóm). Mindenesetre egy 4:14-es átlaggal nyertem a versenyt, aminek persze nagyon örülök, mert megtapasztaltam milyen (jó!!) érzés a felvezető után menni, ráadásul aggódnom sem kellett, hogy a nyakamon van a második. Ezt jól megjegyzem magamnak, mert valszleg ilyen soha nem lesz. :D

ladies_cel.jpg

A rövid versenyeken, mivel nagyon megnyomom, szép kis izomlázam tud kialakulni azokon a helyeken, ahol egyébként nem szokott (főleg has, combhajlító), ezért másnap mindig egy laza terepet megyek.

Szeptember 2.-án renezték meg másodszorra a Budapest Urban Games sorozatot, aminek idén a fő száma a Duna átúszás volt, szerintem baromi ötletes, ezen kívül megmaradt tavalyról a foci, street workout és a futás. Erre persze az elején neveztem, mert igazi funrun-nak ígérkezett. Nem mellesleg ingyenes nevezés mellett versenyezhetsz a citadellán és még pólót is kapsz. Vétek kihagyni.

A 8 kilis távra jelentkeztem, ami szintes, néhol lépcsős, single trackes, kanyargós, szóval, bár ez 4 kört foglalt magában, szuperizgalmas futás volt. Előző este találtuk meg a kiscicát (aki továbbra is gazdit keres), szóval éjszaka nagyon szarul és keveset aludtam, konkrétan azt gondoltam, alvafutás lesz a versenyből, azt éreztem, sehogy sem tudok felpörögni, pedig mér egy energiaitalt is betoltam előtte.

Gerivel mentünk, sikerült rábeszélnem, hogy jöjjön, mert jó buli lesz. Tetszett a pálya a szervezés és az, hogy rugalmasan hoztak döntéseket a rajttal kapcsolatban, így az egyéni indításnál a sor nem tűnt hosszúnak.

Az már egy másik kérdés, hogy úgy csalhattál, ahogy csak akartál, hiszen a lelkiismeretedre volt bízva, hogy lefutod az adott köröket és utána indulsz a cél felé, vagy pedig korábban befejezed a versenyt. Ugyanis csak a rajtban és a célban csippantottak, közte azt csináltál amit akartál. Hálistennek azért a futás nem arról szól, hogy célba érj, hanem maga az élmények gyűjtése is, amiket közben szerzel. :)

img_6005.JPG

Külön rajongótáborom lett a futásnál, ami nekem nagyon jól esett. :)

Strava: https://www.strava.com/activities/1164635294

Sanyosz volt a konferancié és mókamester, amikor a célbaérkezésemnél bemondta, hogy ez talán az eddigi leggyorsabb női idő, elhatároztam, elmegyek az eredményhirdetésre, mert mégis milyen parasztság lenne (elvileg) dobogósként nem megjelenni. Az volt a második nem túl jó ötlet, hogy senki nem tudta, hogy milyet futott a többiekhez képest. Ez szar, ugyanis az, aki nyert (hacsak nem azok akik fölényesen nyertek, Attila meg Bence pl 4 és 8 kilin nagy fölénnyel), nem tudta, hogy nyert és baszott elmenni az esti eredményhirdetésre, és ehhez az időjárás is kicsit hozzáadta a magáét az erős széllel és esővel.

bug_futas.jpg

Na mindegy, ott állunk a BUG eredményhirdetésen, mikor a 8 kilis dobogós lányokhoz bemondanak 3 full idegen nevet. Na mondom, itt oké, ha kamura jöttünk el, de kérdezzük már meg ezek a csajok milyen időt mentek, hány percet vertek rám.

Közlik, hogy ők csak az első 3 idejét tudják, mert a mérést a Maratonman Depó csináta (ez nemtudom miért kell, hogy kifogás legyen). Az első csaj valami 30 perc alatt futotta végig, a második 40 perc.

Na gyerekek, akkor lehet gondolkodni, ha az első pasi 30 alatt futotta a 300 m szintes versenyt 4:14 körüli kilikkel, akkor mennyire logikus, hogy egy lány, akinek egyébként ismeretlen a neve (szóval nem egy olimpikon, vagy egy Tiricz Irén..) ugyanilyen gyorsan fut. Én biztos voltam benne, hogy itt vagy korábban bedobta valaki a törölközőt, vagy valami hiba csúszott a gépezetbe. A második lány meg 40 alatt futotta le. Én 37 perc alatt, de meg sem lettem említve. Itt jött el az a pont amikor – miután ezt elmondtam ezt a szervezőknek, akik biztosítottak arról, hogy utánanéznek – eljöttünk és egy két sör mellett már röhögve meséltem a szorit a többieknek. :D

Hétfőn semmi, kedden semmi, majd felkerültek az eredmények az internetre, ahol már elsőként szerepeltem: https://www.facebook.com/pg/bpurbangames/photos/?tab=album&album_id=1866665976707724

Fotó itt sem készült rólam hivatalos, valahogy utálnak a fotósok vagy a kamera, fasz se tudja :D

Na lényeg ami lényeg, 10 nappal a verseny után átvehettem az aranyérmemet, mintha ez így lett volna természetes.

img_6060.JPG

Összefoglalva tehát szerveztek egy iszonyatos jó verseny(sorozato)t, szuper pályával, hangulattal, és úgy elbaszták ezzel a méréssel, ami szerintme nagyon ciki és ezt nekik érezniük kéne. Kár érte. Még az érem is olyan fasza volt, amire azt mondtam, hogy ez kell. Pedig aki ismer tudja, hogy engem az érem sosem hat meg.

Na szóval ezek voltak a rövid versenyek, mindeközben ősz lett és még egy vallomással is tartozom nektek. A nyaraláson lekerült rólam a pulzuspánt, merthogy örömfutni akarok és idegesít. Nos, azóta nem tettem fel, baromi jól megvagyok pánt nélkül, tökéletesen érzem magam és a futásaimat így jelenleg. Ugyanakkor senkit nem bíztatnék arra, hogy hagyja a tudoményt a francba, de ugyanolyan tempókban futok vele, mint nélküle, szóval nincs rá szükségem jelenleg.

img_6151.JPG

3 hét múlva megyek a szezon első ultra távú versenyére, a Vadlán Ultra Trailre, ahova meg lettem hívva, 50 kilit megyek, nagyon várom már. Addig azért még megmérettetem magam az Előzd meg a Fogaskerekűt! versenyen, ami elég közel áll a szívemhez és a lakóhelyemhez :)

A szezon fő versenye pedig a Piros 85, ami egyben országos bajnokság is. Erre a versenyre évek óta nem jutok el, valamiért átok ül rajta, de most számos versenyről mondok le azért, hogy a sérülésnek még a gondolata se merüljön föl. Ez az első év, hogy nem futok a Spar maratonon, mert tavaly pl ott amortizáltam le magam hónapokra. Mondjuk azt a 3.12-es maratont nem is cserélném el semmiért. :)

 

 

 

 

5 komment

VB-re hangolva

DSL 2017.08.03. 17:37

Tehát aki még nem olvasta volna (mondjuk nincs is bemarketingelve rendesen), vasárnap rendezik meg a Hosszútávó Hegyifutó Világbajnokságot Premánában, Olaszországban.

A pálya brutálisan durván szintes lesz, ilyet élőben még nem is láttam, nem hogy mentem volna rajta. Mindőssze 31 kili alatt megyünk 2800-3190 m szintet. Hogy miért nem tudom pontosan? Ahány mérés, annyi szám. Kilian Suuntoja pl 3130-at mért:D de előzőleg meg 2400 volt beharangozva, de a hivatalos pályavideón már 3195 méter szerepel

Amit tudok így előre, hogy számos frissítő pont lesz, tehát zsákot meg ilyeneket elvileg nem kell vinni. Tavaly nekem egy gyerekkulacs azért jól jött, meg volt egy futóövtáskám, benne gélekkel, mert narancsaszeletekből nem mentem volna végig.

Idén is nagy kérdés, hogy mit vigyek magammal, egy kis soft kulacsot biztosan, mert itt a 4-5 kilométer két pont közt nem fél óra lesz, hanem sokkal több, sokkal magasabb pulzuson, tehát két pont közt is kell tölteni. Legalábbis nekem.

 2017-schema-ristori-rev_1-imm.jpg

Olaszul tudók esetleg lefordíthatják :)

 

A frissítés egy jó és érdekes téma önmagában is. Van az az edzettségi szint, ahol nem kell semmi plusz cucc, én még nem tartok itt, főleg egy ilyen pályán. Ráadásul ugye nem csak Magyarországon lesz borzasztó meleg, ott is, ezt is számításba kell venni. Eleve magabiztosabb vagyok, ha van nálam mindig valami enni és innivaló, függetlenül attól, hogy használom-e. Ezen kívül a sót sem az asztalról szeretném felnyalni, viszek inkább tabit, kelleni fog.

A verseny reggel 8-kor veszi kezdetét,. majd 8:30kor indítják el a nyílt futamot. Számításaim szerint ezért az első 40-50 percet nyugiban tudom teljesíteni a mezőny végén, majd utána utolérnek a gyorsak. Botozni a bajnokság keretében nem lehet, tehát a szemem világa a verseny első órájában biztonságban lesz. Valamiért, míóta a tavalyi technikai értekezleten meghallottam a szotir, hogy valakinek úgy szúrták ki a szemét a futóbottal, hogy az előtte lévő botja egy kövön megcsúszott, azóta vannak félelmeim ezzel kapcsolatban. :)

 

 image2_9.JPG

finálé (utolsó hosszú futások egyike előtt)

 

Ahogy tavaly is egy ultrázással ért fel ez a verseny, idén sem lesz ez másképp időben. Először lazán gondoltam hogy kb 5 óra. De kicsit utánaszámoltam és sokkal több, ehhez hozzájön a meleg is meg az, hogy időközben "400m-t nőtt a pálya".. :D 

Hogy egyébként mi van velem? Rég írtam bejegyzést, pedig sokminden jár a fejemben amit szívesen megírnék. Nyáron a szokásos dolgok történnek, ha tudok akkor terepen futok, de idén nem voltam annyit balatonon, mint szerettem volna. ( na majd augusztusban :) ) Itthon pedig 4-5 kili aszfalt, mire kijutok a természetbe, tehát 8-10 kilin koptatom az izületeimet akkor is, ha terepfutás címen megyek edzeni. 

Volt egy kissebb derékfájós időszakom, amiről írtam és néha még mindig szokott fájogatni. Kicsit aggódom, de nem aggódom túl, sokszor attól jobb, ha kocogok egy kicsit, de tudom, hogy ettől még vissza kell vennem, nem szabad megeröltetnem magam ha a testem jelez. Járok ilyen kriropraktikára is most kezelgetni, meg mondjuk a VB-n kompressziósba is megyek, az véd. 

Nagy baj nincsen, bízom abban, hogy a lehető legjobb tudásom és képességem szerint megyek végig a pályán. Pesze, kicsit félek az eséstől, a sérüléstől, de egyébként egészséges izgalommal várom a versenyt. 

Egész biztos vagyok benne, hogy rengeteget fogok tapasztalni, tanulni. Borzasztóan örülök, hogy lehetőséget kaptam, hogy kijussak a magyar csapattal. :)

 

 

Szólj hozzá!

Egy kis 3D gerincvizsi

DSL 2017.06.21. 16:46

Sokan írtok rám akiknek gerincproblémájuk van és ugyan mondtam, hogy írok erről, okoskodásba semmiképp nem mennék bele, hiszen önmagában a gerincsérv nem mond semmit. Lehet valakinek tök tünetmentes, de lehet olyan, hogy az illető mozdulni sem tud. Sokmindentől függ ez (elhelyezkedés, milyen ideget hol,mennyire nyom, ..), én meg ugye még nem végeztem el az orvosit és már nem is fogom. De szívesen utánanézek / kérdezek amint lesz rá kapacitásom.

Most, hogy egészséges vagyok, vagyis inkább tünetmentes, már ami a gerincsérvemet illeti, nemsokminden gyakolratot csinálok. Az viszont kiderült, hogy a terepfutás jóval kevésbé veszi igénybe az ízületeimet, mint az aszfalt, teljesen máshogy érzem magam egy terepfutás utáni izomlázzal. Mindegy úgy, hogy persze a vállam, hátam, karom, derekam fáj. Egyrészt ugye cipeljük a nehéz zsákot vízzel, kajával, kötelező felszereléssel, másrészt pedig az emelkedőkön való előredőlés is igénybe vesz minket.

Amit azonban megteszek az egészségemért, hogy rendszeresen járok manuálterápiára, ahol megnézik, mennyire vagyok szimetrikus, adott esetben segítenek helyreállítani az egyensúlyt.

A munkahelyemen rendeztek egy szűrést, aminek nem tudtam ellenállni, ez egy 3D-s mérésnek, ami elvileg semmilyen kárt nem okoz ( max anyagi :D), ugyanis a bevezető áruk 8ezer HUF, de a cégnél akciósan, 9ezerért jelentkezhettek a dolgozók. :DDDD (amúgy 10 de ez akkoris vicces)

A honalpot nem teszem fel reklámnak, mert álltam a cehhet, de amúgy nagyon érdekes dolog derült ki.

3 álapotban mérték meg a gerincem, az egyik a függőleges állapotban (állás), előrehajlásban, és egyet terhelés alatt, azaz egy súlyzót tartok a kezemben. A csávónak, aki mérte persze nem mondtam semmi infót a sérvemről, amit az MR-en mértek 2,5 éve.

Az első és második állapotban látszottak az eltérések (az álló helyzetről mutatom ezeket az igen intim képeket):

gerinc_normal.jpg

eltérések

gerincvizsi.bmp

horrorfilmes verzio :)

A harmadikon, amikor terhelés alatt álltam azonban minden visszacsúszott az eredeti helyére, azaz nem volt eltérés, a koromnak megfelelő, egészséges sávban voltam. Ez jót jelent szerintem. Hiszen sokszor sportolás közben veszem fel azt a szép tartást, amit ülés közben nem. Ja, amúgy az ülés baromira nem egészséges, kuvramindegy milyen ergonómikus széken ülsz, a gerinces csóka is megerőstette. Csoda, ha valakinek nincs valami derék- vagy hátnyavalyája, ha huzamosabb ideje ülőmunát végez.

 Persze amikor olvasom a latin kifejezéseket azért kicsit beszarok, de jelenleg nem idegesítem magam ezekkel:

 

Mérési eredmény:

Háti szakasz (thorakális szakasz): kyphosis ábrázolódik

Derék szakasz (lumbális szakasz): normál lordosis ábrázolódik

Ágyéki szakasz (sacrum): normál

Javaslat: gyógytornász felkeresése javasolt

 

Béke! :)

 

 

4 komment

Most akkor mi legyen a következő cél?

DSL 2017.06.19. 14:48

Most már elmondhatom magamról, hogy kipihentem az Ultra Trail Hungaryt. Ismét minden a régi kerékvágásba került, bár nem annyira feszítettek az edzéseim, akár heti 2 pihenőnapot is bűntudat nélkül megengedek magamnak, vagy ha azt nem, akkor egy óra alatti futásokkal is kalibrálok néha. 

Valahogy még nem érzem a parát az augusztusi Hegyifutó VB miatt, pedig durva lesz nyilván, nemcsak testileg fog megviselni a sok szint, hanem mentálisan, illetve tériszonyilag. De hiába próbálom minden versenyen a maximumot hozni, itt ugye nekünk semmi eséyünk nincs egy jobb helyezésre, így aztán tapasztalatszerzésnek fogom fel ezt a versenyt, nem fogok rágörcsölni, nem gondolom mérföldkőnek az életemben.

Az út megvan évek óta: terepultra. Ezen a vonalon szeretnék továbbhaladni, fejlődni, tapasztalni, tanulni, hiszen ez az, amiben jónak és jól érzem magam. Azzal együtt, hogy még erősödnöm kell hozzá. A versenyen bebizonyosodott, hogy én, mint saját magam edzője egész jól fel tudom készíteni magam, jól tudok frissíteni, kellően koncentrálok hosszú ideig is és mégsem ellenségem az éjszaka. Továbbá az is, hogy a végletekig tudok küzdeni, de sajnos az is, hogy néha több befolyással van rám a mezőny, nem tudom annyira függetleníteni magam másoktól, nem tudok “elbújni” egy versenyen.

2013, 2014, 2015, 2016 első fele: ezekben az években mind az Ultrabalaton egyéni volt a cél, ami a fejem felett lebegett futásilag. Sőt, 2016-ban, amikor javában az Ultrabalatonra készültem, már tudtam, hogy a következő ilyen nagy cél az UTH lesz.

Most is úgy mentem neki a versenyek, hogy megvolt a 2018-as, bár ezt nem sokmindenkinek mertem elmondani, de szerettem volna magam kvalifikálni a CCC-re, hátha kijutok. A CCC az UTMB egyik távja, 101 kili 6100 m szinttel. 

profil_ccc_2016.png

Szóval nagyon durva. Ehhez 8 Itra pont kell, ami az UTH-ból és a Piros 85-ből jönne össze. Ez még csak a nevezés, de mivel túljelentkezés van, ezért egy sorsolásban is ki kell húzzák a nevemet a biztos indulásoz. Ez az egyik része a nehézségeknek.

Aztán ott van az a része, amiről senki nem beszél, az anyagiak. Itt nem csak nevezni kell ( ami olyan 45 ezer HUF) hanem utazás, szállás, kaja, pia, kötelező felszerelés.

Megmomdom őszintén én akkor nem sajnálnám magamtól ezt a pénzt, ha lennék annyira tehetséges, hogy mondjuk top 20ba kerüljek. De erről szó sincs.

Szóval ott tartok, hogy jó lenne külföldön versenyezni, mert szeretnék világot látni, másrészt szeretnék noname lenni, mindenféle elvárásoknélkül versenyezni az ismeretlenben.

Ugyanakkor kicsit úgy érzem a félig felépített homokváramat rombolnám össze, ha nem haladnék tovább az általam kitűzött úton, hiszen egyszer az életben szeretnék személyesen ott lenni az UTMB-n, a saját szememmel látni mi van ott, nem mások szemüvegén keresztül látni ezt a versenyt.

Szóval újratervezés van, semmi nem biztos, keresgélek. Nekem nem azért kellenek a nagy célok, hogy reggelente kimenjek futni, nem, én magamtól is kimdegyek hiszen szeretem ezt az életmódot és szükségem is van rá.

19358998_10154789432992689_621267993_o.jpg

Az élethez kellenek a célok, kell valami amit várj. Mert a szürke hétköznapokon, nincs rosszabb, mint céltalanul, demotiváltan tengeni lengeni. Mert ha valami rossz történik, nincs mibe kapaszkodni. Nem másoktól kell várni a boldogságot ugye. Ezek azok a dolgok amiket irányítani tudok, és ezzel a lehetőséggel élni kell. Persze 31 évesen ezekre már nem úgy tekintek, mint évekkel ezelőtt, ezt el kell ismerjem. Nekem életcélom volt az UB, persze soha nem ment se a munkám, se a barátaim rovására, de huszonéves voltam, nem volt más.

Az a jó a futásban számomra, hogy mindenre alkalmazható. Szomorúságra, boldogságra, magányra, örömre. Segít feldolgozni a történéseket. Én amúgy félek a jövőtől, ezt ki merem jelenteni (nem rettegve, csak nem érzem a biztosat..), nem azért mert kellene, hanem mert amikor nem féltem akkor mindig történt valami hirtelen. Ezért az évi fő versenyekkel adok magamnak egyfajta biztonságot. Azt mondom, hogy bármi történik majd, van egy dolog, amiért fel kell kelnem és melóznom kell. Azért is jó és azért is szoktam javasolni az éves célt, mert ha okosan építed köré a versenyeket, akkor nem zsigereled magad ki, nem egy folyamatos hajtás van, nem mész el minden versenyre és sérülsz le vagy égsz ki, hiszen tudod, hogy az évnek abban az egy (két) szakaszában kell a maximumot nyújtanod, és ehhez nem fáraszthatod ki magad minden hétvégén indokolatlanul (vagy mert azt hiszed olyan kemény gyerek vagy, hogy megteheted).

Kicsit most jó szabadon futni, érdekes módon egy szimpla reggeli körnben is megtalálom a kihívásomat, a Balatonon hétvégén például rámentem a saját CR-emre a Straván. :)

Kezdő futó koromban rettegtem attól, hogy ellustulok és egyszercsak azon kapom magam, hogy már nem járok futni, most viszont teljesen biztos vagyok magamban ebből a szempontból, verseny ide vagy oda. Inbkább talán arról van szó h nem szeretném, ha céltalanul tölteném a napjaimat. Nem akarom kevesebbnek érezni magam a korosztályomnál csak azért mert nem tartok ott, ahol ők, én máshol tartok, de egyik sem kevesebb sem több a másiknál.

19369624_10154789432982689_260118953_n.jpg

Egyrészt borzasztó érzés, amikor azt hallom, h persze nekem könnyű, mert nincsenek gyerekeim, akkor megyek edzeni amikor akarok. Nem lehet így belegázolni emberek lelkébe, nem tudhatod hogy ez hogy esik másnak! De ezt már lehet leírtam korábban, most valami másra akarok reflektálni.

A másik oldal ugyanis legalábbilyen káros, amikor azt hallom, hogy milyen ügyes/gyors vagyok, nekik az a tempójuk, ami nekem a levezetés. Ezt hallottam én is, de hallottam, hogy másoknak mondják. Nagyon unalmas lemez ez.. Ráadásul saját magatokra káros! Ezt még udvariaskodásból is szar hallgatni (amúgy tököm televan az ilyen udvariaskodással). Vagy amikor minden egyes futócsoportban valaki úgy kezdi a poszt írását, hogy "én hozzátok képest még csak kezdő vagyok a 6 kilométeremmel.."Nem kell ez, a 6 kili pont 6-al több, mint a nulla. Mindenki elkezdte valahol, és mindenkinek van hova fejlődni. Ettől még lehetsz futó, nem az futóórák száma és a gyorsaságod az, ami sportemberré tesz.  Persze, ne gondold magad élsporolónak, mint egyesek (hahaha), a legtöbben, azok is amatőrök, akiket a dobogón látsz.  Én is kikövettem pár embert, aki nálam gyorsabb, jobb, tehetségesebb, és ezekkel együtt elégedetlen, mert gyakorlatilag nem tudok velük mit kezdeni. Azonosulni végképp nem. De nem is kell, nem ezért futunk, hanem a futás szeretetéért, és azt az érzést mindenki átélheti, kurvamindegy hogy ötös vagy tizes kilométerekben, hagyjuk már a matekot! Én egyvalakinél szeretnék jobb lenni, a múltbéli önmagamnál (de egy bizonyos kor után majd ezt sem), aztán az, hogy egy versenyen ez hanyadik helyezésre elég, az úgyis eldől. 

Amikor elkezdtem a blogot, akkor én a tömeget szerettem volna képviselni, a középmezőnyt. Most, hogy párszor voltam olyan szerencsés, hogy dobogón álltam, tisztában vagyok vele, hogy már nem csak a középmezőnyt képviselem, de továbbra is az a célom, hogy arra ösztönözzek minden futót, hogy ne hagyja magát elnyomni azért, mert a másik gyorsabb. Ugyanúgy a gyors futók sem szállhatnak el. Szerencsére a terepfutásban azért elég jó a közösség, nem kell tartani egymástól. :) 

Valamiben mindenkinek ki kell teljesedni. Ami biztos, hogy nem vagyok olyan perverz, hogy a multiban való munkámban szándékozom, nem is tudok, hiába végzem jól azt amit csinálok. Sokan a munkában teljesednek ki, biztos tök jó lehet, hogy azt dolgozod ami a hobbid, de ez a legtöbb embernek nem sikerül. Sokaktól hallom, hogy a gyerekeik adnak értelmet az életüknek (ezek főleg nők), mások megmaradnak a huszonévesek világában és egyszerűen nem hajlandóak felnőni. Nekem a futás kiteljesedés. Csaképpen az 1-2 óra / nap. De hétvégeken több, és ha beleveszem, hogy olvasok és beszélgetek is róla, akkor sokkal több. :) És akkor még az írás nincs is benne. :D

Amikor tegnap reggel Balatonon futottam a kéktúra útvonalán, ismeretlen helyen, mégis kitűnő jelölésen, akkor jöttem rá, hogy mekkora kincs, hogy ott lehetek, futhatok, minden fájdalom nélkül. Soha nem éreztem magam még ennyire egészségesnek, mint mostanában. :) Mázlista vagyok, hogy egy ennyire építő szenvedélyt választottam. 

Idén lesz 5 éve, hogy elkezdtem futni. Azóta is áldom azt a napot :)

Szóval a tanulság az, hogy már maga a futás szeretete előbbre visz, de ha van egy célod, akkor szisztematikusan tudsz készülni. Én még kitalálom, hogy merre tovább…

Címkék: verseny futás szenvedély maraton terepfutás ultrabalaton

3 komment

Ultra Trail Hungary - A legdurvább versenyem EVÖR

DSL 2017.06.05. 15:50

Nehéz szavakat találni…najó nem, ez kibebaszott durva volt! :D  A legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna! Milyen jó, hogy nem ismertem a pályát, hogy egyik pályabejárásra sem mentem el (direkt), mert így biztos, hogy  averseny közelébe sem megyek. :D

Kezdjük az előzményekkel, a verseny hetén sokat töltődtem, kutyáztunk, jókat ettünk, szerdán volt az utolsó futásom, a verseny napján szinte végig ágyban, fepolcolt lábakkal pihentem. Gábor (a csávom, aki olyan jól nyomta a közvetítést az oldalamon :D ) azt mondta, hogy a verseny már a rápihenés szakaszában elkezdődik. Ebben igazat adok neki. Tulajdonképpen a versenyeny kívül az előtte való pihenést is mindig megtervezem, már péntekre szabit vettem ki, nem a fizikai, hanem a szellemi pihenéshez, mert a munkahelyi stressz alaposan leszívja az ember enegiáit.

Este betoltam egy tonic-kávét (sok jég, tonic, rá egy presszókávé) , gyerekek az a pia akkora fless, hogy az nemigaz! :D Be is pörögtem tőle, az út oda olyan volt, mintha bulizni mennénk :)

Elég korán odaértünk a rajtközpontba, belefért egy kis interjú is Mariannal. Tök jó idő volt és meleg, ezért úgy döntöttem, hogy az újatlanomba megyek , de vittem egy leheletvékony karszárat is, amire ilyen hajnali 2-4 közt volt is szükség. A Suunto Spartan Ultra órámban mentem, bíztam benne, hogy nem merül le és bírta is végig :)

 A VIDEÓ

Marci megjegyezte, hogy fogytam és igen, nem csak 100%-osan kipihenve, hanem a versenysúlyommal álltam rajthoz. Nagyon nehéz volt így is a zsákom, nem akartam plusz súlyt cipelni.

A cipőmet lazán kötöttem be, nehogy nyomjon. Na ezt elbasztam, mert a lábam csúszkált a cipőbe végig, hogy miért nem álltam meg bekötni, hiszen ez egy tizenvalahány órás versenyen? Egyrészt hülye vagyok, másrészt írok erről majd később.

Szilágyi Petivel (több Szilágyi Peti van, aki futó) a végéről indultunk, Engedtük menni a népet, lehet is látni, hogy az első csekkolásnál a 48-ik helyen vagyok: http://checkpointsystem.hu/result/2017-salomon-uth/e/16868

Petinek Oli szavait mondtam vissza: “a Kisrigóba (72,8 K) úgy kell megérkezni, hogy tök jól vagy. Onnantól indul a verseny”. Dumálgattunk, vártam, hogy lemenjen a pulzusom, nem siettünk sehova, asszem itt volt utoljára időm gyönyörködni a tájban (ezesetben a városi fényekben és a holdban).

becsekk.jpg

Bár nem mondom, hogy pulzuskontrollal futok, mégis belőttem magamnek egy max 155-160-at, tehát 160-nál elkezdtem lassítani. De ezt éreztem legtöbbször, nem nagyon nézegettem az órám, csak az első 10-20 kiliben kellet figyelnem erre. Az utolsókon, meg imátkoztam, hogy felmenjen 140-re :D

Alig vártam, hogy szétszéledjen a tömeg, és egyedül futhassak. Meglepő módon, az éjszakai futást élveztem a legjobban, hihetetlen erősnek és bátornak éreztem magam, tudtam, hogy egy  átlagos napon ki nem tenném a lábam egy erdőbe, de most nem féltem semmitől. filmbe illő volt az egész. Ja, hogy lessz is belőle film! :D

Az izmaimat már az elején kezdte igénybevenni a sok szint, a vállam fájt egy kicsit és a levegővétel is egyre fájdalmasabb volt ( szerintem annak tudható be, hogy megizzadtunk az elején, majd a lehűlést már vizes, átizzadt felsővel futottam). A vádlim és a térdem is hamar beállt, de ez nem jelentett nagy problémát, ilyen a terepfutás. A lábam viszont úgy csúszkált a cipőben, hogy jobban meg kelett gondolnom a lépéseimet, ezáltal hangyányit óvatosabban lassabban haladtam. Gondoltam, majd megkötöm a következő pontnál, ami Pilisszentlélek (35,5) volt. De bemondták, hogy első vagyok a lányok közül, így nem sokat depóztam, és a kamásli alatt volt a cipőfűzőm, macerás let volna bekötni, úgy is megdagad majd a lábam és akor pont jó lesz – gondoltam.

Itt is egy évezetes szakasz következett, ráadásul egyre nagyobb előnyt halmoztam fel a mögöttem lévő lányoktól, ugyanis a faluban, amin áthaladtunk nagyon messze hátra lehetett látni, ám egy lelket nem láttam, egy srác meg pont velem haladt. kicsit tanakodtam, majd levettem a fejlámpámat, hisz erősen világosodott. Jól haladtam, élveztem is, talán itt élveztem utoljára a futás szabadságát. Ugyanis a szakasz végén találkoztam az első és egyetlen olyan résszel, ahol nem voltam biztos a jelőlésben. - Amúgy nem is használtam navit, hülybiztos jelölés volt, aki itt eltéved az csakis figyelmetlenségből, persze a jó jelőlés nem azt jelenti h csukott szemmel végigmész, hanem azt, hogy ha figyelsz és nyitvatartod a szemed, akkor simán, probléma nélkül tudsz haladni.

Szóval én hülye egy sráccal biztos akartam benne lenni, hogy jól megyünk, nem vágunk le semmit, nehogy kizárjanak,ahelyett, hogy mentem volna tovább, de ez volt vagy 1-1,5 perc tokkal vonóval erre egyszercsak megjelenik Viki és Brigi a semmiből, mintha mi sem történt volna, mondom ez nem lehet, itt valami tévedés van.

Na több se kellett hozzá 6 óra futás után kijött belőlem az igazság harcosa, hogy mi az, hogy egész véletlenül úgy tévedtek el, hogy elém kerültek? Kurvaideges lettem, biztos voltam benne, hogy ez egy mázli és nem értek be, mert volt vagy 5 perc előnyöm és haladtam rendesen. Utánuk eredtem, de itt egy kicsit álomból rémálomba fordult minden, mert nem tudtam kezelni a helyzetet.

Teljesen abban a hitben voltam, hogy ők elém kerültek, meg nem is mögöttem jöttek elém, hanem oldalról elém, szóval megborultam. A pilismaróti ponton (44,7) eléggé utálatos lehettem, mert jól megmondtam a magamét. Utólag belegondonva nem volt egyértelmű, hogy mi történt, szóval nem kellett volna ennyire túlreagálnom a dolgot.

futtas_le.jpg

Cipőkötésről szó sem volt, itt minden átfordult. Az Oli féle “keep it fun”-ból valami olyan menekülős film kerekedett, ami velem még sosem fordult elő. Itt nem az első helyem volt a lényeg, hanem én úgy gondoltam, hogy itt most én gyorsabb voltam és nekem kellett volna vezetnem. Ha itt most 15-16-17-ek vagyunk akkor azon ment volna a hiszti részemről. Itt számomra elvekről volt szó.

De egy a lényeg és ez volt a mottóm a céig: a legtöbb, amit megtehetek magamért, ha haladok előrefele folyamatosan!

Mindegy, hogy jól esett, vagy nem, hogy tetszett vagy nem, hogy fáradt voltam vagy éhes, haladtam. Dömösre a félvávra ugyan elsőnek értem be, de sokat vacakoltam az előre küldött cuccok elrakásával, Viki beért és én egy dolgot utálok igazán, ha valaki a nyakamban van. Engem ez rohadtul feszélyez. Próbáltam visszatartani a sírásom, ami szerintem a fáradtságtól jött ki, hálistennek Zserzseli ott várt a kamerájával és megkezdtem az első legdurvább mászást. Ez teljesen elterelte a figyelmem és egész jó kedvem lett. Itt a kezemet is kellett használnom, igazi mászás volt és tonképpen tetszett. Ide még szívesen visszajönnék edzeni. :)

Közben Viki látótávolságon kívülre  került és bár újra kezdtem élvezni, hogy végre csak én vagyok és a természet, úgy voltam vele, hogy a Kisrigóig bírjam ki, mert ott vár a Gábor és majd megkérem, hogy kösse be a cipőmet és a találkozás nekem lelkileg sokat fog segíteni. Azt, hogy ez még 2 szakasz mulva van, ami legalább 3 óra, leszartam. Azt, hogy majd oda úgy érkezzek meg, hogy jól vagyok, már régesrég elbuktam.

Krízishelyzet van, mert már féltávon foson vagyok, de menni kell, közben enni inni, ugyanis jelenleg ez az egyetlen dolog, amit tehetek magamért. Haldani, haladni, minél jobban megyek, annál előbb vége a szenvedéseimnek. Nem élveztem, csöppet sem. Azt hittem jóbuli lessz. Azon gondolkodtam, hogy nem akarok többet emberekkel versengeni. Megcsinálok valami Vérkört, vagy rámegyek a Balboára, de ne kelljen már másokkal foglalkoznom. Viki jó futó, de ezúttal nem hagyom magam. Ez egy verseny, egy évet készültem rá és érzem, hogy ha mindent bele adok, tarthatom a pozíciómat, ha megelőz, akkor meg riszpekt neki, egy ilyen csajtól nem szégyen kikapni.

Egyvalamiben biztos voltam. Nekem ez a verseny túl nagy falat, hát még így, hogy saját magamat stresszelem.

Kisrigóba megérkezek, Gábor sehol, itt valami férreértés lehet. Ha egyvalamiben biztos vagyok, az, hogy ő itt vár, minden más változhat.

VIDEÓ a Kisrigónál

Úgy terveztem, hogy ha már oda nem úgy érkezek meg, hogy jól vagyok, akkor legalább úgy távozzak onnan. A videó végigvette, hogy mi történt: semmi. Pár falat, kóla, zsáktöltés, fejet a lavorba és irány tovább. Úgy voltam vele, hogy majdd útközben kielemzem a történteket, és visszafele láttam, is, hogy Viki és Brigi a nyomomban vannak, kérdés, hogy ők mennyit időznek a ponton és mennyire vannak foson. Talán ők is fáradnak. De nem akárkikről van szó. Viki már akkor piros 85-öt nyert, amikor én még azt sem tudtam, mi az a terepfutás. Brigi meg pályacsúcs tartó és lenyomta a Kört, amit én sosem fogok megcsinálni. Csaképpen ez engem abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelt, nem hagytam, hogy ezek a tények engem negatív irányban befolyásoljanak. Kéremszépen itt a számok beszélnek, itt az nyer, aki a leggyorsabb. Ezért én a pontokon is próbáltam lefaragni időt. Próbáltam nagyobb előnyre szert tenni, hogy kevésbé érezzem azt a nyomást, amit én tettem saját magamra.

Hú de elegem van, ez nekem nem okoz örömet, nem ezért jöttem, hogy versengjek mint valami ovodás. De most öszintén, aki az első helyen van annak nem az a legfontosabb, hogy megtartsa a pozícióját? Nem most kell üldögélni meg tájat nézni. Azt majd a célbaérés után, esetleg edzéseken. Most nyomni kell, akár tetszik akár nem.

Közben meg próbáltam összerakni hol lehet a Gábor. Minden egyes távoli alakban őt kerestem. Ő online látja, hogy hol járok, de én nem tudom vele mi van. Nem szerettem volna a telefonomat nyomkodni egy ilyen verseny közben, de végső elkeseredésemben felhívtam, “hol a faszban vagy? nem voltál ott a helyen, pedig megbeszéltük” mondta, hogy nem ért oda, a köv ponton vár. Mérges voltam, de nem akartam ezzel foglalkozni. Nyomtam ahol a terep engedte, ugyanis nagyon sok sík szakasz volt, ami egyáltalán nem volt futható. Az ember azt gondolná, hogy majd a meredekeket gyalogolja (mássza) a többin meg lehet veretni. Hát nagyon nem. Kidőlt fák, bokatörő traktornyomok, patakátkelések. Felfele mászol, a síkon akadálypálya vár rád, lefele meg szétszakad a derekad és a térded.

spartacus.jpg

De menni kell, mielőbb túl akarok lenni ezen. Minél gyorsabban megyek ( értsd 135ös pulzuson száguldok 7:30-8-al), annál korábban végzek.

Szaszától hallottam, hogy Viki 9 percel van mögöttem. Elérkezett a visegrádi pont 81,4, ahol Gábor várt és segített a többi önkéntessel együtt. Fej bevizez, kóla és kulacstöltés, egy kis redbull és úgy hagytam el a helyet, hogy az alatt az egy perc alatt sokkal jobban lettem. :)

Érdekes dolog, hogy a fáradtság, kimerültség esetén (itt most nem az eléhezésre gondolok) ki hogy halad tovább. A verseny elkezdődott a Kisrigótól. Én innentől kezdve amit tudtam megkocogtam, legyen az sík, lejtő vagy emelkedő. A kocogásnak van egy gyorsabb ritmusa, elhitetem magammal, hogy bírom, hiszen “futok” a gyaloglás meg olyan tökölés ráadásul a derekam is fáj tőle. A meleggel meg olyan szinten nem foglalkoztam, hogy ezt lehetett tudni, erre fel lehetett készülni, engem ez nem fog megállítani. Pont.

Nemsokára összetalálkoztam a Visegrád trail azon futóival (köztük Györgyivel), akik picit gyorsabban haladtak nálam, vagy egy tempót mentek. Ennek hatására kezdtem egészen megemberelni magam. A körülöttem futóktól lendületet kaptam, próbáltam felvenni a tempót, sokakkal egymást előzgettük. Kicsit néha éreztem, hogy útban vagyok ( egy két single tracken), de nem tudtam mindig félreállni, ők még frissek, majd ügyesen megelőznek.

A Pap-réti pontnál (91,2) iszonyat tömeg volt, Gábor anyukájáék is kijöttek, újból kóla, redbull és egy pár korty aspirin c, és jó nagy adag iso a kulacsba, mert a következő pont 13 kili és egy örökkévalóság. Itt még nem tudtam, hogy mi vár rám.

Ez a szakasz volt számomra a poklok pokla. Legalábbis a Vöröskő. Hálistennek Pankotai Zita csippantott egyet előtte és leöntötte a fejemet, így vágtam neki a mászásnak. Utoljára a szlovéninai VB-n másztam ennyire meredeken, de az “csak “ 42 kili volt, itt meg 95 környékén jártunk. Nem tudom hogy bírtam. Végig azon agyaltam, hogy erre hogy képes egy ember. Hogy hány ember futotta le az UTH-t és mekkora riszpekt nekik. Mindegy mennyi idő alatt, sőt, akinek ez több idő az hosszabban szenved.

Sajnos (vagy nem), ezt nem lehet elmesélni, oda kell egyszer menni és felmászni. KB. 36 óra nemalvás után tériszonnyal eléggé kellett koncentrálnom, fostam, hogy legurulok és az végzetes lehet. nagyon kellett kapaszkodnom és még a káromkodásra is kellett ugye egy kis energy. :D

Na ide visszamegyek az héccencség! :)

És a tudat, hogy még egy ugyanilyen hegy vár rám a Skanzenig hihetetlen volt. Még most is az, bár azóta aludtam rá egyet. Közben jött Oszaczki Géza és elkezdtünk együtt haladni. Ő lefele gyorsabb volt, de felfele utolértem. Az utolsó hegyet együtt tettük meg. Neki már le is vontam a tanulságot: aki ennyit hisztizik mint én, az el se induljon a versenyen. Utólag rájöttem, hogy ez inkább egy belső küzdelem volt, mert abszolút megoldáscentrikus voltam a pontokon ráadásul sehol nem tököltem két percnél tovább, még a levesekről is lemondtam a haladás érdekében (sótabiztam úgyis). Senkinek nem kellett győzködnie, hogy menjek tovább, tettem a dolgom. Csakhát majd beszartam közben.. :D

A lefele nagyon szar volt, sajnos nem tudtam veretni mint a disznó, óvatoskodnom kellett, de tudtam, hogy ha a Skanzenig elmegyek akkor meglesz a verseny. Skanzen (105,4): itt már csak vizet töltettem a zsákomba, a kóla és a redbull elrepített a célig. Az előnyöm Vikihez képest 30 percre tornázta fel magát, de mostmár megvolt a lendület, nem szarakodtam hát. 5:40-es percekkel futottam le a maradékot, itt már nem volt szenvedés, csak aszfalt, ami egy Stinsonnal nem kényelmetlen, sőt, élveztem is azt a maradékot.

Szentendrén kicsi kacskaringó, Gábor elém tekert, hogy ne tévedjek el, de olyan jól volt jelölve, hogy egyértelmű volt az út.

Aztán amint ráfordultunk a célhoz vezető utcára és meghallottam a szurkolást, kirázott a hideg, libabőrös lettem, meg persze zavarban is, de ilyen fogadtatásban még életemben nem volt részem az biztos.

finish.jpg

Csodálatosan éreztem magam, 15.05 perc az időm kábé. A pályacsúcs férfi és női részről is borítékolható volt, hiszen a pálya most volt a legjobb, nem voltak esőzések a verseny előtt úgy mint az első két évben. Persze azt nem gondoltam volna hogy én futom meg és ennyivel. De azt sem, hogy ilyen küzdelmes 15 órában lesz részem.

Milyen jó, hogy nem tudtam, mi vár rám, hiszen akkor nem mentem volna neki, és nem sikerült volna! :)

bobogo.jpg

És mindezt sérülésmentesen. Azt hiszem a terepfutás valóban nekem való, mert aszfalton simán lesérülök egy ilyentől. Csak hát ugye edzeni kell még erre. Bár ez a verseny rövidebb időben, de százszor intenzívebb és durvább számomra, mint az UB.

Hogy hogyan tovább? Úgy néz ki augusztus 6.-án befigyel egy Hegyifutó VB (32 kili 2400 m szint), ősszel meg Valdán Trail 50 illetve Piros 85.

Eredetileg az UTH-val és a Pirossal szerettem volna kvalifikálni magam a 2018-as CCC-re, de most rájöttem, hogy nem tartok itt, így kitalálom.

Bár a célban azt mondtam, hogy never again, talán, jövőre mégis  nekimegyek az UTH-nak, csak még felészültebben. :)

Közben néztem mi van Petivel, aki verseny közben is eszembe jutott. 81-nél kiesett a szintidőből, de basszus elment 81-ig! Ügyes volt, ráadásul ő sokkal tapasztalatlanabb és kevesebb edzés van a lábaiban mint nekem. Jővőre remélem ismét együtt indulunk útnak. :)

 

oleles.jpg

11 komment

Mindig van valami gebasz

DSL 2017.05.25. 15:27

Azt mondják, az első fontos, meghatározza az összes többit, ami utána jön. Az én első ultraversenyem valóban hagyományteremtő volt. 2013-ban futottam az akkor 212 kilis Ultrabalaton első felét egyben.

Maga a verseny perfekt volt, minden benne volt ami kellett, sőt, lelkileg annyira fel voltam készülve, hogy még könnyebb is volt mint gondoltam. 12,5 óra alatt ment a 106 kili, azaz közel 7 perces átlagot mentem ezen a dombos északi szakaszon, szinte csak kajálásnál váltottam sétára. Nagyon ott voltam fejben az tuti. :)

De az ezt megelőző készülődés nem ment simán...

 

Hagyomány lett a bringás kísérők hajkurászásából, kivéve tavaly de ott meg vádliproblémáim voltak egészen a rajtot követő pár óráig, amikoris elmúlt a feszülés.

Idén nagyon ügyesen hagytam ki az Ultrabalatont: a közelébe sem mentem. Követtem online az egyéniket, szurkoltam nekik és a csapatoknak, de nem keseregtem egy percig sem. Ha én nem hiányzom az Ultrabalatonnak, ő se hiányozzon nekem, nemde? :D

Idén nem volt se fájdalom, senem szart be a derekam, az UTH-ra pedig nem kell kíréső, szóval minden a lehető legjobban alakulhatott volna.

Futásilag kifejezetten jó erőben éreztem magam és a logok is ezt mutatták. Az edzéseimet jól építettem fel, főleg mióta kitavaszodott, többet tudtam beletenni.

18697763_10154716232242689_1384237581_o.jpg

Repülőzásis - már ami Mágnes füleit illeti :)

Aztán egyszercsak történtek dolgok, amiket itt nem írnék le. Maradjunk annyiban hogy két hete eléggé megborultam munkaügyi dolgokban egy számomra igazságtalan dolog miatt és ezt túlságosan a lelkemre vettem. Ez persze elkezdett tovább gurítani a lejtőn, kihatott mindenre. Megborultam, legyengültem és a legrosszabb h visszajöttek a gyomorfájdalmaim.

Mostmár azzal is baj van amivel eddig nem volt. Rosszul éreztem magam, sokat sírtam, nem tudtam a futásban kiengedni a stresszt. Hozzáteszem kutyával futni nem olyan nekem, minde nélküle, hogy suhanok, lobog a hajam és minden gondomat egy kettőre elfelejtem. Nem csak magamra kell figyelnem, hanem magunkra. Szeretek a Mágnessel futni, főleg terepen, de oda nem mindig jututnk ki, utcán meg nagyon nehéz, hiába van pórázon. Volt hogy elmentünk futni és még stresszesebben értem haza. Így pedig elég nehéz elkezdeni egy olyan munkanapot, amit 100 %-os precizitással kell végezni úgy, hogy nem érzek semmiféle elismerést.

Szóval erősen megingott az önbizalmam, de itt sem állt meg a dolog, mert ilyenkor már tényleg kezdem elhinni h velem van a baj, kezdtem magam egyedül érezni.

Kicsit próbálom leszarni ezeket a dolgokat, mert semmilyen munkahely nem érdemli meg a gyomorfekélyt.

Abban hiszek, hogy a lelki dolgok ugyanúgy meg tudják oldani az egészségi problémákat, mint ahogy romboln is tudnak. Nem érzem azt, hogy minden a helyén van, nem érzem annyira jól magam. Sokat vagyok egyedül, és leszek is az elkövetkezendő hetekben. Úgy érzem, nincs mit várjak, nincs miből töltekeznem.

14708143_10154088129097689_8390895286364269579_n.jpg

Fura, hiszen itt a verseny amit várhatok, várom is. De nem ez a legfontosabb dolog a világon. Nem a futás a boldogság, a futás csak egy eszköz a boldogsághoz!

 

 Fűnek fának elmondtam, hogy na most, most már megtaláltam akit akarok. De erre mondják, h nem elég megszerezni, meg kell tartan. Állítólag túldramatizálom. Lehet. Mert annyira félek, pedig a félelem az ami a bajokat okozza, még akkoris ha nincs mögötte tartalom.

Az utóbbi időben sok rizst fogyasztok, mert megnyugatja a gyomrom. Elkezdtem probiotikumot és multivitamint szedni és kerülöm a csípőset és húst is hetente kb 3x eszem. Ezt amúgy mindenkinek ajánlom, verseny előtt, akinek érzékeny a gyomra. Nekem verseny közben nem, de most érzem, hogy fel kell erősödnie, tolerálnia kell a sok cukros szart amit majd betolok.

Az alvással is bajok vannak, kialvatlanul meg félek, lesérülök vagy legyengül az immunrendszerem és beteg leszek. Még 9 nap a versenyig. Megpróbálok jól bánni magammal. Töltekezni amiből csak tudok, a jóra koncentrálni, hiszen van!

Hiszen van pasim, még ha ritkán is vagyunk együtt, még ha várakozásnak élem meg a napokat. Van kutyám, akit mindketten szeretünk és foglalkozunk vele. A testem és a fejem meg olyan dolgokra képes együtt, amiről ezt korábban nem gondoltam volna, a két dolog, ami engem el tud juttatni a célvonalba, szóval nem szabad rosszul bánnom vele, mindent meg kell adnom neki amit tudok. És elsősorban szeretnem kell. 

18716402_10154716232222689_53385928_n.jpg

Egy évet készültem erre a versenyre, és érzem, hogy bennem van. Sokszor hullottam már kissebb darabokra is és most is össze fogom szedni magam. De most meg kell erősödnöm!

7 komment

Medvés kör – a felkészülésem egyik mérföldköve

DSL 2017.05.11. 15:31

Na, kezdjük az elején, idén nem sok 3 óra feletti futásban volt részem, ezért különösen féltem egy ilyen hosszú futástól. Igaz, hogy csak 1500m szint volt ebben a 63 kilométerben, de tudjátok hogy van ez. Ha valamit hosszú ideje nem csináltál, akkor annak ilyesztő nekivágni.

Endrú azt jósolta, h kb. 7 óra 20 perc körülit fogunk menni és általában elég jó ebben, úgyhogy én erre próbáltam felkészülni lélekben és türelemben.

18450093_10154676000677689_114389489_n.jpg

A Medvés kör tulajdonképpen 2 körből áll az első egy rövidebb, 29 kilis táv, a második pedig egy hullámosabb 35 kilis táv. Ez azért jó, mert nem kell 7 órára pakolni.

Reggel felkaptuk Márkot is, aki arra lakik, mondta, hogy az első 12 kilit lekocogja velünk, kb. erre is készült: se kaja., se kulacs. De hát tudjuk, hogy ez nem így működik, végül teljesítette velünk az első kört. Gratula neki, nincs hozzászokva az ekkora távokhoz, és nem is volt felkészülve erre.

Előző este úgy ment a paráztatás a neten h “ítéletidő”, meg sár, meg eső, vihar, anyám kínja. Nekem meg először szép lassan csak az életkedvem ment el, majd ráborítottam ezt az érzése Endrúra is, hogy jaj ez nem is futás lesz hanem dagonya, és h f.om akar túlélő túrázni és futni szeretnék.

Aztán persze meguntam a hisztit és úgy voltam vele h 63 kili nem a világ, bepakoltam 2 esőkabátot, 2 futócipőt, zoknit, még elpattintható kézmelegítőt is, ha átfagynánk.

Reggel egész jó idő volt, én a Compresssport nacimat veszem ugye minden hosszú futásra és versenyre, hozzá egy rövidujjú. Reggel 6ra jött értem Endrú és fél8 körül már Hármasban a rajtban készültünk.

Ami a frissítést illeti pakoltam zseléket is, de főként normális kajákban gondolkodtam, azaz műzliszeletek, 1 fehérjeszelet féltávnál, híg iso, gyümölcspüré és egy kis kóla. Persze sótabit ilyenkor mindig tolok, és egyre kezdett kirajzolódni az is, hogy itt mi se megfagyni, se megázni nem fogunk.

Kicsivel 8 előtt el is rajtoltunk hárman, nekem az útvonal rá is volt mentve a csodálaton Suunto Spartan Ultra órámra, egyben ezt is tesztelni akartam az UTH előtt, mennyire bírja, mennyire pontos, mennyit bír az akksi, stb, viszont elfelejtettem beállítani pár dolgot, így a teszt csak félig sikerült, de hétvégén korrigálok.

18425692_10154676000777689_561562213_n.jpg

Az első kör kicsit olyan volt, mint mondjuk egy hosszú panoráma kör, nem sok árnyék volt, aminek én mondjuk örültem, mert az a mániám, hogy ha már utalok napozni, akkor sportolás közben barnuljak le. Szépen egyenletesen mentünk, így 6os kilométereket hoztunk végig. Számomra kicsit kevés volt a szint, ugyanakkor gyönyörű volt a látvány, a pálya egyáltalán nem technikás, sár csak pár helyen volt, ott viszont mindhármunknak sikerült úgy esni, hogy pont az egész seggünk saras legyen. :D

Mire visszaértünk a kocsihoz, még saját magam is meglepődtem, mennyi erőm maradt, hogy tényleg olyan szép beszélgetős tempót hoztunk, amit még nagyon sokáig fent lehet tartani, mondjuk elkezdett rendesen sütni a nap és egész meleg lett, de örültem, jól viseltem. A kocsiba elbúcsúztunk Márktól, én ittam kólát, újratöltöttünk kaját, piát és már mentünk is.

18450122_10154676000687689_1534111859_n.jpg

Átkeltünk a határon majd egy kis aszfalt következett, ami nekem jó volt, én nagyon szeretem a terep – aszfalt váltakozást egy versenyen, mert amikor az egyikbe elfáradok, üdítően hat rám a másik. Ezért imádom a Hoka ATR cipőit, és hétköznap is úgy jön ki, hogy mind2 talajon megyek egy futás alkalmával.

Majd egy balos és megkezdtük a mászást a zöld jelölésen, itt voltunk 30 fölött, ami azt jelenti, hogy már a felénél, de még kurvasok van hátra. Ekkor szokott nekem egy kicsit mentálisan sok lenni, amikor pont a közepén vagyok egy hosszú futásnak, ekkor szoktam óvatos lenni, ekkor nem merem annyira élvezni. Itt azért mégsem volt semmi fal, vagy holtpont, ettünk ittunk, belesétáltunk az emelkedőbe, én kifejezetten jól voltam, így amint csökkent az emelkedő meredeksége futásra váltottam, kicsit előre mentem. Itt volt egy checkpont, a Határsáv tanösvény, ahol nem volt térerő, így nem tudtunk ríltájmban csekkolni, hanem gyalogoltunk mire be tudtuk olvasni a QR kódot. Nekem ehhez kevesebb türelmem volt, mondtam Endrúnak, hogy vagy megállok csekkolni, vagy futok és a lábam elé nézek, két dolgot nem tudok egyszerre, nem vagyok az a tipikus nő.

Ezután a Nagyromhányi-kilátó fele vettük az irányt, amikor kérdetem, hogy mennyi azt hallottam, hogy 2 és fél KM, de utólag kiderült, hogy Endrú 7 és felet mondott, hálistennek ebben a szakaszban nagyon jól éreztem magam és kezdtem élvezni a terepfutást, úgyhogy nem zuhantam meg, sőt, úgy csináltam, mintha nem is hallottam volna félre a távot.

A kilátóig én nagyon jól éreztem magam, egyben voltam és egészen jó tempót is mentem, de minden vidámságom odaveszett amikor kiderült, hogy a kód a kilátó tetején van jó magasan, Endrú meg lemaradt és engem küldött fel lefényképezni a kódot. Elindultam felfele majd visszafordultam a felénél mert féltem és talán a fáradtság meg a meleg miatt is elkezdtem stresszelni. De nem akartam vitát, meg szar arc lenni ezért nekifutottam mégegyszer. Eltörött a mécses és én két kézzel kapaszkodva, bőgve, folyó takonnyal ( mert ahhoz h megtöröljem az orromat el kellett volna engedni korlátot) felmentem és leolvastam.

Amint leértem rendeztem soraimat és már mentünk is tovább, hiszen itt hagytuk el a maratoni távot. Még mindig nem éreztem megterhelőnek a futást azonban a meleg miatt sokkal többet és gyakrabban ittam mint terveztem, úgyhogy megbeszéltük, hogy a következő lehetőségnél újra kell tölteni a zsákunkat, ami könnyű feladatnak tűnt, mert számos kút akadt az utunkba a futás során – hittük mi. Azonban a valóság az volt, hogy ezekről a kutakról le volt szedve a nyomó, így használhatatlanok voltak. Aztán találtunk egy boltot, ami zárva volt, úgyhogy a végén egy kertből kértünk vizet, ami életmentő volt.

Itt falvakon át futottunk, sima sík aszfalton. Én megnyomtam, mert a sok hullámos szakasz után olyan könnyűnek tűnt az egyenletes talaj, de Endrúnak nem a kedvence ez, így hát az utolsó csekkoláskor Karancslapujtőn megbeszéltük, hogy én haladok szépen a tempómban, ő meg egy kicsit rendezi a sorait. Kérdeztem h mi a baja, mije fáj, de nem akart erről beszélni én meg nem faggattam.

Innen elég izgi volt, még egy szelfit is lőttem, hogy ha valami baj lenne, tudjátok honnan tűntem el :D (meg mert egy idióta vagyok :D )

Kicsit megnyomtam, mert innen 10 kili van és még matematikailag elérhetőnek tűnt a 7 órán belüli idő, de nem számoltam azzal, hogy lesznek még olyan iciri-piciri ösvények, ahol kézzel-lábbal kell a bokrok közt hadonászom hogy átjussak, ahol futásról szó sem lehetett, lépni is csak óvatosan tudtam. De nem baj, izgi, és külön izgalmas volt, hogy az órám szerint mentem. Annyira jó érzés, hogy már az olyan bénák, mint én is simán elmehetnek terepfutni, mert olyan jó navigációs rendszerek vannak, hogy egy kis odafigyeléssel lehetetlen eltévedni.

Már láttam a végét a szemem előtt lelkileg és kezdtem egy egész képet kapni a körről. Kezdett visszajönni az az önbizalmam, ami az utóbbi hetekben és hónapokban sehol nem volt. Élveztem, hogy végig a saját tempómban mentem, hogy semmim nem fáj, hogy nincs kivel versenyeznem, hogy csak magamnak futok.

A végére,ahogy kellett kifárasztottam magam, ugyanis az utolsó 10 kiliben főként emelkedők voltak.

Cél, időeredmény: bruttó 7:01:57, szóval nem hatossal kezdődik, nembaj. A nettó idő viszont elég jó, ha a sok leolvasással baszakodást meg kocsiban szöszmötölést nem számoljuk, 6-os átlagra jött ki mindkét kör.

A szervezők a célban vártak minket, és kb 10 perccel mögöttem jött Endrú is, akinek semmi baja nem volt.

Hogy kinek ajánlanám ezt a kört?

  • Mindenkinek, aki az első terepultráját egy kevésbé szintes és technikás terepen képzeli el
  • Mindenkinek, aki szeretné a versenyek nyomását levenni a válláról
  • Azoknak, akik hosszú idő után szeretnének visszatérni a hosszú futások felé
  • Azoknak, akik szeretnének kicsit több önbizalmat

A másik nagy felismerésem pedig az volt, hogy a hozzám legjobban passzoló cipő a Hoka Stinson. Ez az, ami pont olyan, mintha rám öntötték volna. Úgy ahogy Muhari Gábor írt a Mafate Speed 2-ről, úgy találtam rá én is erre.

18470936_10154676000827689_267244196_n.jpg

Ez a felismerés azért fontos, mert egy Ultrán 15-20 órán keresztül kell viselni a cipőt, fontos, hogy tökéletes legyen. Ezért mindenkinek azt tanácsolom, hogy próba alapján döntsön, nem hiszek abban, hogy a nagyokos hozzáértők jobban tudják, mi a jó nektek. Én egy cipőt vettem úgy, hogy egy futóboltban valami nagyon hozzáértő eladó megmondta, hogy pronálok meg szupinálok vagy mi és ez kell nekem. Na az az a cipő, amit máig nem vettem fel, mert nem szeretem. 

Szóval összességében kicsit visszajött az önbizalmam, örülök, hogy távol tartottam magam a tömegtől és nem a bércet választottam, mert szerettem volna a futás öröméért futni és nem versengeni. Ugyanakkor ismét visszatért bennem az a rég elfelejtett érzés, hogy igenis, nekem való az ultra, mert – bár az utóbbi időben nem futottam hosszukat – az állóképességem jó.

Az UTH majdnem 2x ennyi lesz, sőt, sokkal több szint. Itt azt gyakoroltam, hogy saját tempóban menjek, ott nyilván ugyanez lesz, csak lassabban okosabban és nem fogom megnyomni, folyamatosan tartalékolni kell.

Ugyanakkor tudom, hogy egy ilyen hosszú edzést nem szabad összehasonlítani egy UTH meg csak féltávjával sem, mert abban sokkal, de sokkal több szint van és mint tudjuk 100 kili nem ugyanolyan mint 2x 50. Nem azt mondom, hogy be fogom fejezni az UTH-t hanem azt, hogy el merek indulni rajta.

Annyi önbizalmam van már, hogy oda merjek állni a rajtvonalhoz, a többit meg senki nem tudhatja, hiszen ez egy ultra trail. Egy olyan igazi ultra trail! Annyira várom már! :)

Strava link ITT

Utórezgésenk: enyhe izomláz és aluszékonyság. Ráérek majd Júni 4- után szarul lenni :)

 

3 komment