Úgy volt, hogy tavaly először sikerült mindkét szezonon csúcsra futtatnom magam. A tavaszi célverseny, az UTH 112 aranyat és az őszi Piros 85 ezüstöt hozott számomra. Álmomban sem gondoltam volna.

Annyira elfáradtam ezekben a hosszú versenyekben, hogy utána tudtam, nekem egyrészt pihennem kell, másrészt éreztem, hogy még jobban be kell érnem ezekre a hosszú távokra, nem vagyok még elég gyakorlott ezekhez, vagyis persze, le tudtam őket futni, de nem azzal az érzéssel, amivel szerettem volna. Ugyanis nekem megvolt a cél egy sokkal hosszabb távú, sokkal átfogóbb célom (vágyam), ami az utóbbi időben a felszínre tört, és a hang azt mondta a fejemben, hogy „Elég a várakozásból, te sem leszel fiatalabb már, mire vársz?”

Szerettem volna visszavonulni, sportos kismama lenni, babakocsival futni, majd szépen visszarázódni a versenyek és ultrák világába, ahogyan azt a kialvatlan anyukák teszik nap mint nap. Végre megtaláltam azt, akivel le szeretném élni az életemet, végre eljött az ideje, hogy család legyünk. Egy sportos, kutyás család, amit mindig is szerettem volna.

Ezt én nagyon komolyan vettem és mindent elkövettem a cél érdekében, ami azt is jelentette, hogy csökkentettem a futások időtartamát, intenzitását is, nehogy deficites állapotban legyek. Tudtam, éreztem, hogy nekem ez nem fog könnyen jönni. Hogy ez az időszak lelkileg milyen megterhelő, azt talán csak a nők és azon belül is az a bizonyos réteg érti meg, akik valaha átmentek ezen. Ezt nem lehet elmagyarázni. Könyveket olvastam ki, vizsgálatokra jártam (járok).

A különbség az, hogy amíg egy futóversenyre, ahogy felkészülök, olyan eredményt várhatok, itt ez olyan, mintha veszek egy lottószelvényt. Lutri.

Közben meghívtak a Libegő Trailre is, arról álmodoztam, hogy majd „sajnos” nem tudok elmenni, ki is találtam magamban, hogy majd jelentkezek önkéntesnek és mekkora buli lesz.

De a helyzet az, hogy holnap verseny és én még mindig ott tartok ahol eddig leszámítva azt, hogy semmilyen edzésmunka nincs a hátam mögött, DE..

…de nem hagytam el magam. Heti 5-6 napot futok, terepen is, síkon is, néha kicsit intenzívebbet, de nem lustultam el. Ugyanakkor aluledzett vagyok, nem vagyok olyan formában mint tavaly.

Nem is baj. Az ember nem kaphat meg mindent, bár én egy kicsit két szék közt érzem magam, de remélem, hogy eljön az én időm is.

Holnap megpróbálom jól beosztani az erőmet, és nem fogom utálni magam ha lassú vagyok, mert nem erre készültem. De azért becsületesen küzdök, ha már rajthoz állok.

Annyira sokat gondolkoztam, hogy leírjam-e ezeket a sorokat, de azt hiszem e-nélkül a puzzle darab nélkül nem áll össze a kép rólam és arról, hogy miért nincs tele velem és az ultráimmal a blog. Egyébként is, ez tök természetes nem? Leállni nem fogok a sporttal, bármi is történjen, úgyhogy nemsokára jövök egy versenybeszámolóval ;)