Piros 85 - Egy ultrán bármi megtörténhet (?)

Egy egész blogbejegyzést szenteltem a versenyt megelőző gondolataimnak, aminek most az a vége, hogy de hát én mégis dobogós lettem, na látom.

Tegyük helyre a dolgokat először is. A román lány, Cristina Cecan sérülés miatt nem állt rajthoz, Paál Emőke pedig kiszállt Dobogókőnél. Márpedig én Tiricz Iron..akarom mondani Irénnel (hahaha, nem az én poénom egyébként) őket jósoltam a dobogó felső fokára (számomra tökmindegy milyen leosztásban).

Nagyon kíváncsi vagyok egyébként, hogy Emőke miért szállt ki, de a lényeg, hogy láthatjátok, hogy mindig vannak olyan nem várt külső tényezők, ami miatt módosulhat a leosztás. És akkor még a futásról nem is beszéltem.

22851938_1498468400236928_8302486137630765776_n.jpg

Egészen a rajt hajnaláig nem izgultam, akkor viszont totálon voltam, a gyomrom görcsben, hiszen az UTH-n kívül nem futottam ilyen hosszút, én meg itt ilyen 10 órákat ki merek jelenteni? Mi ez a könnyelműség részemről? De ha már ilyen könnyelmű kijelentéseket tettem, tartsam be a szavam, fő a hitelesség.

A rajtba a szüleim vittek, Gáborral meg előre megbeszéltük, mely pontokra jön oda segíteni, mert nekem lelkileg sokat adott az UTH-n való megjelenése is. Sajnálom, hogy az Ultra Trail Hungarys videóba pont az a rész lett bevágva, hogy nem értem, terepen miért kell a segítő, ezt az óta megértettem és rájöttem, el kell dönteni, hogy mi a cél és annak ismeretében döntéseket hozni.

p85_fagyoskatona_futok.jpg

Jó időt szeretnék menni, vagy hősködni akarok? A választ tudjátok. Mivel vegyes információkat hallottam a túra frissítéséről, önkéntesek segítőkészségéről ( itt elő kéne keresni azt a képet amikor Bagyin Anita a földön tölti a kulacsát miközben a pontőr tömi magát valami csokival), nem adtam előre semmilyen depót, nehogy elvesszen. Így utólag kellemeset csalódtam, minden ponton segédkező a kívánságunkat leste, segített tölteni kérdezték mit kérek, szóval nagyon aranyosak voltak, egy szavam nem lehet!

A rajtba egyedül mentem, hihetetlen sok ismerős arcot látva. Nem voltam haverkodós kedvemben, mindenkit elintéztem egy hellóval, mégis jó volt látni hogy mennyi ismerős futó jött el. Aztán néha pont az segít, amikor találkozol egy-két kevésbé feszült arccal, akik kirángatnak a komolyságból. Ilyen volt Cser Zsófival 20 percen keresztül sorban állni a WC-hez, majd Hotváth Kornéliával váltani 1-2 szót indulásnál, aki csak úgy sugárzott! :)

A rajt előtt óriási filózásba kezdtem, hosszú gatya VS. Compressport bermuda. Merjek kompresszió nélkül nekimenni egy ultrának? Lehet melegebbre fordul az idő, végül Endrúra hallgattam, mert ha ő azt mondja, hogy hideg van, akkor az azt jelenti, hogy kurva hideg van. Persze az első 1-2 óra nem ezt mutatta, gondoltam is, ha lesz időm levetkőznöm, de aztán olyan ítéletidő lett néhol, hogy még fáztam is. Ja, mindkettő rajtam volt, kompressziós sort, felette téli nadrág felhajtva. Itt had ismételjem el: 10 fok alatt a térdet védeni kell! Nagyon kib*szol magaddal, ha egy ilyenen sortba állsz oda, talán nem most jön ki, de 20-40 év múlva jó eséllyel!

22859737_1498751323541969_165134536860598057_o.jpg

A rajt hirtelen jött el, valahogy a Vadlán lendületessége és az UTH visszafogottsága között próbáltam indulni, és futómozgásban maradni, nem, vagy csak arra a pár meredek emelkedőre kiesni a futás ritmusából. Nekem a ritmus fontos, az adja a lendületet és mostanra merek kockáztatni, nem váltok át rögtön gyaloglásba, nekem ez beválni látszik. Nem mondom, hogy rosszul éreztem magam (bár zavart a tömeg) de nem éreztem azt a lendületet, könnyedséget, mint a Vadlán Trailen, pedig könnyebb voltam és kipihent elviekben. (Gyors kitérő: utólag visszagondolva magyarázatként szolgálhat, hogy a ciklusomnak pont egy olyan szakaszában volt a verseny, ahol le voltam gyengülve). A lejtőket megnyomtam, a síkon tartottam a szokásos tempómat, az emelkedőkön meg kocogtam, meredeken persze gyalogoltam. Ez volt a terv, hogy ebből milyen idő jön ki, vagy hogy ezt meddig bírom? Nos, azért jöttem, hogy tanuljak, tapasztaljak, kiismerjem magam, a testemet, a képességeimet.

Mégis ezúttal inkább szellemi próbatételként éltem meg a versenyt. A flow csak nem jött, mint amikor beveszel egy fejfájáscsillapítót, tudod, hogy kb. 1 óra múlva hat, várod, várod, eltelik 1 óra, másfél, 2 aztán rájössz, hogy a hatás ezúttal elmarad. Azért a harmincadik kilométerből a még fáradtból átváltani a már fáradtba inkább ilyesztő volt, mint hogy ebbe csak úgy beletörődjek. „Ennek a fele sem tréfa!” gondoltam magamba órákon keresztül.

Dömös előtt egy srác futott előttem, nem láttam a rajtszámát vagy a nevét, lényeg hogy ment előre egyenesen az úton, de a jelölés a jobboldali, enyhén szólva nagyon szar ösvényen haladt párhuzamosan, ami még patakátkelésekkel is fűszerezve volt. Szóltam neki, hogy nem erre van a jelőlés, ő meg azt mondta, hogy elvileg bele volt írva a szabályzatba, hogy a mellette lévő úton is lehet menni, de szegény mégis hallgatott rám, és a jelölt úton haladt, mert én beszartam, hogy nehogy kizárjanak, inkább begyűjtök még 1-2 perc szenvedést. Aki tudja ezt a részét a kiírásnak, esetleg belinkelhetné, mert valószínűleg én nem olvastam át alaposan a kiírást, ott és akkor azonban biztosra akartam menni, a csalás gyanúját sem viseltem volna el magamon.

 

Dömösre (28 KM) 2:40 alatt értem, ekkor beértem Emőkét, így megbeszéltem magammal, hogy egy picit visszaveszek, úgyis most jön a legnagyobb mászás, nem kéne elfutni (bár semmi elfutás nem volt, a saját természetes tempómban mentem).

Az emelkedésen sokat gyalogoltam, elengedtem a futást, itt azért okosabbnak kell lennem, elvégre még a felénél sem vagyunk. Nem éreztem annyira jól magam, valamiért nem vittem elég koffeint, fájt a fejem, a reggeli kávé hatása meg már a múlté. Írtam egy SMS-t a Gábornak, hogy hol tartok, és hogy fáj a fejem mint állat, de nem volt térerő, nem kapta meg. Sebaj, 20 kili múlva majd élőben elsírom a bánatomat.

22885805_1498752143541887_4040796013972492234_n.jpg

Közben jöttek szembe Oliék bíztatva, kaptam egy kis infót, miszerint Irén 20, Emőke 5 perccel előttem. Tökéletes – gondoltam, sikerült a pici lassulás. Bár engem nem az érdekelt, mennyire vannak előttem, hanem hogy mögöttem lévők mennyire vannak. Mennyit lassulhatok pihenés címszó alatt? Gondoltam rá, hogy előveszem a telefonom és megnézem az online eredményeket, de aztán nem akartam vacakolni, nem hagytam magam nagyon lelassulni, azzal nem veszíthetek.

Ezt a dobogós helyezést viszont meg kéne tartani, szóval innentől még jobban kell fókuszálnom, haladni, haladni, haladni, akár kellemes akár nem. Leginkább nem. Bár imádom az őszt, a rajtban és a cél fele gyönyörű, színes őszi időnk volt levelekkel, stb, de ezt a mocsaras, saras, nedves szürke novemberi szart nem szeretem. Nem barátom a cuppanós sár, és ezek nem terelték el a figyelmemet jó irányba sajnos, pedig valahogy arra számítottam, hogy mint minden terepfutáson, majd a táj szépsége enyhíti a fájdalmat. Ez most csak ritkán sikerült itt.

A Kopár csárdáig nem nagyon emlékszem semmi jelentősre, de volt időm átgondolni ezt az ultrázásos dolgot. Ezúttal nem tetszett. Tudom, hogy az ultrafutás nem fenékig tejfel, de azért egyensúlyba kell lennie örömnek és szenvedésnek. Mondjuk egy 40/60 már jó, de ha a Mátrabérces versenyemre gondolok, ott volt vagy 90/10. Vajon túl hosszú nekem ez a verseny? De hát az elején sem éreztem a powert. nem szeretem ezt a hideget? Nos, ez lehet, kicsit kivett belőlem, pedig megfelelően fel voltam öltözve. Ki akartam szállni, de nem volt elég indokom rá. Összességében szarul voltam, de amikor lebontottam részletekre, mindenhol csak egy kis probléma volt: fájt a fejem, beálltak a combjaim, nem volt kedvem, fáradtam, nyűgös voltam, nem tetszett a sár, a szél. Nos, ennyire hülyepicsa nem lehetek. Megtehetem, hogy nem indulok többet, de amit megfőztem, azt igenis egyem meg.

Egyet tudtam, hogy egy darabig nem akarok ultrázni, csak örömből futni. Majd akkor szeretnék ilyen hosszúakat futni, amikor felnővök a feladathoz és amikor élvezem. Mert lehet élvezni, tudom átéltem már. Kétségeim vannak afelől, hogy beadom a jelentkezésemet a CCC-re, pedig az egész hajcihő emiatt van.

Évek teltek el, de odaértem a Kopár csárdához. Gáborék vártak a cuccokkal, kicsit nyávogtam, hogy ez nagyon nehéz, de kellett, hogy kimondjam az érzéseimet, ne csak magamban őrlődjek. Azt kértem tőlük, hogy nézzék meg a következő pontig, vagy írják meg SMS-ben, hogy az utánam lévő csaj hány percre van tőlem, hogy tudjam, lazíthatok e esetleg.

 

Nemsokára jött az SMS Gábor anyukájától „7 perccel vezetsz Makai Viktória előtt”. Tehát Viki van mögöttem. Nos, az UTH után még le tudta nyilatkozni, hogy eltévedt meg ő nem terepfutó (annak ellenére, hogy 2x nyerte meg a Piros 85-öt), nincs terepcipője sem ( na most már az is volt), itt az alkalom, hogy bebizonyítsam, mellébeszélésnek nincs helye, én akkor ott nem véletlenül előztem meg, és mi sem bizonyítaná ezt jobban, mint hogy másodszorra is lenyomom. Vikivel mások vagyunk, ez nem is baj, sőt, még izgalmasabbá teszi a mezőnyt. Én ezt vállalom az arcommal, nevemmel, véleményemmel, ami a szívemen az a számon, nekem fontosabb az igaz szó, mint hogy az emberek szeretnek e vagy nem.  Viki jó futó, tehetségre is van, keményen is edz, nekem pedig kellő kihívást jelent a mezőnyben.

Nagykovácsi volt a legmélyebb gödör, ahova sírva érkeztem. Nem bírtam tartani magam, és egyben szégyelltem is magam ezért. Az elveim ellen van az, amikor valaki benevez egy versenyre, majd sajnáltatja magát. Ha nem tetszik, ne gyere! Most mégis én voltam ebben a helyzetben, de tudtam, hogy sokáig nem téblábolhatok, a következő nagy pont a Jánoshegy, az „otthonom”. Miután kijöttem pár méter múlva megláttam Vikit, szóval sokat időzhettem, hogy ennyire közel került hozzám.

Na MOST húzzunk bele, elég a nyivákolásból, elkezdett emelkedni az út, de én továbbra is kocogtam. Bekapcsoltam a navit az órámon, hogy egy métert se fussak fölöslegesen, hiszen mostanra már szinte senki nem volt körülöttem. Elhatároztam, hogy ezt a szakaszt megtolom, ahogyan csak tudom, minél előbb el akartam érni az utolsó pontot, hogy kellő előnyt szerezzek, onnan már csak le kell gurulni, szóval ha vannak tartalékaim, azokat mind-mind most kell elővennem.

És nyomtam és nyomtam és azt hittem gyors vagyok, és azt hittem nemsokára ott vagyok a Szépjuhinál, de még így is lassan telt az idő. De azt éreztem, hogy átlendültem ezen az órákig tartó holtponton és engem márpedig ezek után semmi és senki nem állít meg.

Közben megannyi szurkolótól kaptam a hajrát, néhol eleredt az eső, én meg türelmetlen várakozással néztem a távolba, mikor látom kirajzolódni a kilátót. Közben elkezdtem fázni, de nem akartam megállni, még egy ok tehát hogy haladjak.

Elérkezett a mászás, Jánoshegyen Gábor. Kértem a fejlámpát ( Petzl Nao +), hiszen szürkületben is szarul lát az ember, én meg most nem érek rá lassan haladni, felvettem egy pólót is és sapkát, és az utolsó forró teát elkértem a segítőtől. Soha életemben nem esett még ennyire jól ez a cukros- citromos meleg tea mint akkor. Még egy kis kólát rá és már ott sem voltam. Toltam ahogy tudtam, lejtő volt, sima ügy.

Mintha jobban is éreztem volt magam, a budaörsi részt meg egyenesen élveztem. telőn SMS  - Viki 13 perccel utánad. Huh, na akkor élvezzük ki a végét. Pár emberrel még találkoztam, kerülgettük egymást, mindenki jó tempóban haladt. A fejlámpát bekapcsoltam, már csak azért is, hogy engem észrevegyenek és látható legyek mások számára, amikor a városban szaladok.

Nagyon vártam a végét, ugyanakkor már réges-rég leesett a nyomás a vállamról, felszabadult voltam, örömmel futottam be a célkapun. :)

22906408_10212625382203556_1019620425_o.jpg

Kép: Donrazzino -  kösziii :)

9:19:54 Számomra elképesztően jó idő, amit elértem és amiért maximálisan megszenvedtem, úgy, hogy azért a pálya sem volt a legideálisabb, néhol agyagos, cuppogós ragadós, esetenként csúszós sár, falevelek, kövek. Egyszer estem is, 2-3-szor botlottam.

Hozzáteszem gyorsan, hogy egyáltalán nem kell, hogy az ultrafutás ilyen szenvedős legyen, senkinek nem szeretném elvenni a kedvét, de tény, hogy benne van a pakliban, számolni kell vele, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, és igen, ha jól csinálod, vannak benne szenvedős részek, de ilyen is az élet maga. Ezáltal tudja az ember megismerni önmagát, hogyan kezeli a kríziseket. Én például nem elég jól, ugyanakkor emellett a drámázás mellett tudok  jól haladni, tehát olyan rosszul sem. :D

Én tényleg azt hittem, hogy az élmezőnynek könnyebb dolga van a versenyeken, mert hajtja őket a dobogó vagy a helyezés gondolata, de számomra ugyanolyan nehéz másodikként futni ha épp nem vagyok jó passzban. Ha meg jól megy és átélem a flowt, ki nem szarja le hanyadik vagyok?

22894690_1903377339678147_495439136_n.jpg

Káosz Kapitány :D

A cél a boldogság, mindenkinek. Ezt nem érmekben mérik, még csak nem is kilométerben. Éppen ezért én úgy vélem, amíg nem tudok minden egyes bíztató szót normálisan megköszönni, nem tudom viszonozni a hajrákat, ennyire nehéznek élem meg a hosszú versenyeket, addig nekem itt nincs helyem. Még adok magamnak időt, de talán a CCC-re sem adom be a jelentkezésemet, kidobott pénz lenne, ha egyáltalán elő tudnám teremteni.

Ideje egy lépést visszalépnem, picit csak élvezni a mindennapi futásokat. Talán 50 kilométerig még szuperül fel tudom dolgozni a táv hosszúságát mentálisan, de felette képes vagyok fejben megborulni.

22883314_1903378399678041_1596402480_n.jpg

Összeöltöztünk :) <3

A futás az életem egyik alappillérévé vált. Két nap zombi üzemmód után ma végre át tudtam aludni az éjszakát és sokkal kipihentebben ébredtem, ezért reggel elmentem Mágnessel egy lazát kocogni. Újra éreztem azt, amit szeretek, a futás örömét elvárások nélkül. Megvolt a lendület, a flow, minden, aminek lennie kell. Soha nem hagynám abba ezt a gyönyörű sportot, kell nekem lelki szinten is. De jelenleg nem a kicsontozós ultra az, amire vágyom. Most egy kicsit hatra dőlök elégedetten, úgy érzem nem kell már bizonyítanom, persze továbbra is mozgásban és jó kondiban maradok. Versenyzem is, de megpróbálok többet töltekezni és kevesebbet otthagyni a pályán.