Téli Margita – Játszva tanul a gyerek

Ott tartottam, hogy neveztem a Téli Margita 44-es távjára, mert ideális volt hétvégi hosszúnak, ugyanis kevesebb, mint 800 m szint társult hozzá. Ez teljes mértékben futhatóvá tette volna ezt a versenyt, de gyanítom, itt a „téli” szó jelenti a kihívást, azaz február elején általában jég / sár / csapadékos idő / hideg van. Hál istennek e közül a négy elem közül csak eggyel kellett megküzdeni, de azzal alaposan. Na de kezdjük az elején.

A felkészülés nálam mindig (Columbót megszégyenítő) nyomozással kezdődik: milyen frissítés lesz, hol, mit kell vinni, milyen idő lesz, ki visz le, ki hoz haza, mit veszek fel, mi van, ha valami elromlik, mi van, ha a pótvalami is elromlik, stb. Az első gondot itt az jelentette, hogy nem vagyok berendezkedve arra, hogy nincs minimum 15 kilométerenként vízvételi lehetőség. Nyáron ugye vannak kutak, lakott területen bolt, de télen eddig nem is mentem szerintem eddig terepen 2 óra fölé. Itt úgy volt, hogy 8nál kapunk valami lónyálat, majd 27-nél, ami ugye ilyen 2 óra, engem meg a mentők visznek el, ha továbbra is az idióta fél literes PET palackommal szerencsétlenkedek (van kulacsom is, de esküszöm az előbb bekrepál). Szóval last minute megvettem azt a Hoka zsákot, amit már hónapok óta nézegetek, amibe bele tudom rakni a (Hádából szerzett zsír új!) víztasakomat, így annyit vedelek, amennyit nem szégyellek. Mondanom sem kell, hogy most fizunapig kenyéren és izón élek.

Tudtam, hogy ez lesz az ünnepélyes alkalom, ahol végre letesztelhetem az új Compressport gatyámat és azt is, hogy ezúttal is felveszem a szárat, hátha nem fájdul be a lábam ezúttal sem.

Ezek a hosszú futások nekem tavaly kimaradtak, pedig jobb, ha ilyenkor derül fény a rejtett problémákra, mint élesben az UB-n.

Na ugorjunk, rajt előtt 5 perccel kiokosítanak, hogyan kell az ivócsövet felrakni, már megérte eljönni, mert nekem fogalmam sem volt, ahogyan nagyon sok mindenről és én pontosan ezért jöttem. Elindultam, és tudtam, hogy egyedül nem tudom az utat, nem tudok tájékozódni, hiába van itiner, térkép, leírás, anyámkínja, engem ez nem segít. Kezdő vagyok, akiben megvan a tanulási vágy és nem elég, hogy hallgatom az okosokat, (de hallgatom őket és kell is ez nekem) hanem menni, menni, fejlődni, tapasztalni, nézni, hogy akkor a fán hol van az ábra és hol a zöld pötty és mikor kell lekanyarodni és merre.. És ez annyira jó, hogy nem arra figyelek, hogy jaj most akkor kicsit elfáradtam, meg jaj beállt a lábam és úristen a derekammal mi lesz, hanem leköt a feladat maga.

Az első kilométerek gyorsak lettek, mert az úton mentünk be az erdőbe, így mindenki meglendült 4:30-asokban, hát jó, mondom, én nem akarok lemaradni, mert a terv az volt, hogy mindig legyen előttem valaki, semmiképp ne egyedül tévedjek el, hanem valakivel és akkor nem lehet nagy baj.  Besoroltam a középmezőnybe, nem volt annyira vészes, csak az a 2 kiló fölösleg meg az a másfél kiló víz nagyon lehúzott, de hát miért kell nekem annyit zabálni. :D

Szóval az első 10-15 kili emberek követésével telt, majd jött egy eltévedés, ahol hárman voltunk, szerintem én vittem a társaságot rossz irányba, de hamar korrigáltunk, 800 méter lehetett a kitérő. Aztán miután beértünk új embereket, nekem meg fogyott a nehezékem (ami a víz és zsír :D), elkezdtem az előttem lévőt követni, aztán az az előtt lévőt. Itt már voltak elég keményes sáros részek, nagyon durva volt. Persze én nem a sáros részen estem el, hanem azon ami full jó volt, mert figyelmetlenségből nem emeltem a lában. Életembe nem estem még olyan puhán és kényelmesen, mintha ki lett volna párnázva a talaj. Pár lépés múlva meg olyan közelről láttam egy ösvényen áthaladó szarvast, hogy teljes extázisba kerültem, és gyerekek akkora volt, mint egy ló. De nem, nem lovat láttunk. :D

Az utam kétharmada a következővel telt: Előzgettem,majd jött egy olyan sáros rész ahol mindenki visszaelőzött, majd a megint jó részen én jöttem előre és ez vagy egy órán keresztül így ment. Ahhoz képest, hogy mennyire bénán küzdöttem az elemekkel, baromira élveztem a kihívást, teljesen beleéltem magam és nem is éreztem fáradtságot. Jó móka volt, de nagyon vártam, hogy végre normális futómozgást végezhessek. Egyébként a Compressportos cuccom nagyon jól összetartott, a combom, a fenekem a csípőm és a derekam kapott egy olyan támogatást, amire pont a magamfajtának igen nagy szüksége lehet.

Külön ügyeltem rá, hogy egyik túrázónak se kelljen miattam arrébb mennie, de ez nem sikerült, mert amint látták, hogy jön ez a „béna csaj” a saját épségüket védve pattantak arrébb az útról, ezt csak megköszönni tudtam.

Kb. a 30-34. kili után beértem Viktorékat, (vele jöttem egyébként és ő mindig megindul az elején már vártam, hogy mikor érem utol, ahogy fejlődik a kondija, egyre később érem őt be, jön fel mint a talajvíz), nem tudtam eldönteni, hogy most én gyorsultam be, vagy a többiek fáradtak, de mindenesetre még erősnek éreztem magam ahhoz, hogy menjek a saját fejem után és hagyjam a francba a „valaki után futok” tervet, saját tempóban folytattam az utamat. Így végül utolértem (Martinák) Anikót, aki elég minimálban tolta, így azért megértem, hogy nem halt meg, konkrétan egy kulacstartó nem volt rajta, szerintem fényből táplálkozott. Én sajnos még mindig elég taknyos voltam és köhögtem, így kétszer meggondoltam, hogy egyek e, mert ha rágni kell, megfulladok. Ezek után együtt próbáltuk megtalálni a helyes utat és a jelöléseket hol én mentem elöl, hol ő. De mivel ő már többször teljesítette ezt a pályát jó volt mögötte haladni. Az utolsó kilométereken kicsit lassítottam, mert megrohamoztak az emlékek az egyetemem láttán, majd jött a felüljáró, amin számtalanszor áthaladtam és egyszer még le is zúgtam a csúszós lépcsőn (azóta azt hiszem javítottak rajta).

kupa.jpg

ez még egy vállalható kép rólam

Soha nem gondoltam, hogy ezen a helyen én valaha ilyen körülmények között fogok futni, itt éltem meg az egy hétre eső legtöbb bulit, (hétfő szerda Mosi, kedd Nyolcas, a maradék napokon meg szobabuli vagy egyéb kocsmák…) Jók voltak ezek az évek, de az a tudat, hogy mi lett belőlem, örömmel töltött el. Teljesen el voltam a gondolataimmal mikor hirtelen megláttam a célkaput, Anikó bent, én is bent. Ő első én második. Ő ennek láthatólag nagyon örült én meg annak örültem, hogy nem versengtem, most számomra nem volt helye ennek. Megvolt a hosszú, így is kicsit gyorsabban, mint terveztem, de mit tehetek, ha magával ragadott a hév, a lényeg, hogy élveztem, hogy egy kicsit hardcore vagyok. Belegondoltam, hogy elhoznám a barátaimat mondjuk ennek a negyedére sétálni szerintem attól visszafordulnának, hogy meglátnák a sarat én meg megküzdök vele. Nem voltam mindig ilyen de most igen és éppen ebből kifolyólag felemelő érzés. Büszke lehettem volna magamra, ha harmadik vagyok, vagy ha utolsó előtti, mert itt mindenki fasza aki végigmegy és ezért szeretem a hosszú versenyeket, mert azt nem adják csak úgy.

dobogo.jpg

Jó volt, hogy kaptam kupát, aztán kiderült, hogy kapok még egy első helyezést, mert korcsoportos értékelés is van, de ettől még nekem az abszolút számít és én itt második lettem. 

Strava Link

Másnap a cipekedéstől a hátamban és a vállamban volt a legnagyobb izomláz, a térd hajlítómat még most is érzem, de a lábam teljesen jó volt, mégsem terveztem futást, inkább elmentem kutyát sétáltatni, ami pont jól esett a verseny utáni napon.

Összességében tehát jól sült el minden, jó volt látni, hogy mennyi kiránduló van ezeken a megmozdulásokon, ilyenkor mindig kicsit szebbnek látom a világot, magamat viszont sajnos nem, úgyhogy nem sok képet teszek fel, inkább egy kutyásat, merthogy azok is voltak és én mindegyiket megsimogattam

 kuutya.jpg

nagyon cuki volt ez a kutyus is :)

 

Ha csak belegondolok, hogy március 6-án nekem egy egy kilométeres körön kell 100 kilométert mennem, a hideg kiráz, annyira idegennek tűnik az egész, holott milyen boldog voltam a 6 órás bajnokság után. De az Ultrabalton érdekében áldozatot kell hozni és ez az egyik fő áldozat, amit meg kell hoznom. 

Közben szóba jött a Mátrabérc Trail, hogy az mekkora faszaság, meg az igazán kemények oda mennek és persze Zsófika is szeretne keménykedni, szóval ez még ilyen terv, de még pont beleférne a nagy megmérettetés előtt. Meglátjuk, egyelőre fokozatosan terhelem magam és örülök, hogy futhatok, mert imádok futni bárcsak mások is megtapasztalhatnák ezt az érzést! :)